A baloldal sikertelen szomszédságpolitikája

Mindig megrázó élmény Kovács Lászlót hallgatni, aki a mozgalom régi harcosaként természetesen mindig mindenhez ért. Állít és tagad, megfellebbezhetetlenül. A brüsszeli száműzetésből visszatért szocialista politikus valami nehezen érthető okból legtöbbször állandó vereségei színterén, a kül- és nemzetpolitikai kérdésekben ragadja magához a mikrofont. Mint tette ezt legutóbb, amikor a kettős állampolgárság kérdésében beterjesztett törvényjavaslattal kapcsolatban megosztotta aggodalmait az MTV-ben. Itt elsősorban a javaslat kiérleltségének hiánya zavarta hazánk számos külpolitikai vereségének egykori kovácsát. Hiszen az elmúlt két évtizedben neki is múlhatatlan érdemei vannak abban, hogy a baloldali pártok propagandájában korábban sikertörténetnek beállított magyar külpolitikát ma már sehol sem jegyzik. A budapesti elvtársak nemzetközi súlyát érzékletesen bizonyította 2009 decemberében a pozsonyi kormánypárt, a Smer visszavétele az európai szocialisták kebelébe. Ráadásul abban a tizenkét esztendőben, amikor MSZP vezette kormányok irányították az országot, módjuk lett volna mérhetetlen tudásuk kamatoztatására, egy lényegesen alaposabb állampolgársági törvény kidolgozására. Ám éppen az MSZP-nek és elődpártjainak köszönhető, hogy eddig az törölte fel a padlót Budapesttel, aki nem szégyellte.
Csakhogy az állandó megújulási ígéretek ellenére a szocialisták máig képtelenek voltak arra, hogy egészségesen viszonyuljanak a nemzet fogalmához. Még szovjet támogatással sem tudtak győzni az 1945-ös választásokon. Így mérhetetlenül beléjük ivódott, hogy csak valamilyen külső hatalom hátán képesek a hatalom megszerzésére és megtartására. Mivel tisztában voltak a társadalom ítéletével, máig meghatározta hozzáállásukat a nemzeti kérdésekhez a Rákosi Mátyásnak tulajdonított mondat, miszerint neki azért különösen nehéz a dolga a béketáboron belül, mert kilencmillió fasisztával kell felépítenie az új rendszert.
Nem véletlen, hogy 1956 után már csak az életszínvonal-politika maradt a rezsim legitimációjaként, és az utolsó pillanatig képtelen volt nemzeti ügyekben akár a legkisebb eredmény felmutatására. Jól példázta ezt Grósz Károly 1988-as szánalmas aradi szereplése.
Ebből az iskolából érkeztek az MSZP külügyi káderei. 1994-ben a külpolitikából is kampánytémát csináltak. S keletre és nyugati felhasználásra is folyamatosan azt üzenték, hogy a szomszédokkal felmerülő konfliktusok döntően a magyar kormány nacionalizmusának következményei, s hatalomra kerülésükkor ezeket a problémákat viszonylag gyorsan megoldják.
Ilyen felvezetést követően a Horn-kormány természetesen képtelen volt ellenállni a balkáni háborúktól megrettent Nyugat nyomásának, amely alapszerződésekkel kívánta kezelni a kelet-közép-európai kisebbségi kérdést. A Kovács vezette csapat első súlyos vereségét jelentette, hogy az 1995. márciusi 19-i párizsi biztonsági konferencián csak a nemzetközi elszigeteltségéből kitörni igyekvő meciari Szlovákiával sikerült aláírni azt az alapszerződést, amely éppen a kétoldalú kapcsolatok legkényesebb részeivel nem foglalkozott. Nem érintette a bős– nagymarosi vízlépcső, a kisebbségi jogok és a felvidéki magyarság kollektív jogfosztását jelentő Benes-dekrétumok ügyét. Pozsony szándékait világossá tette, hogy magát az alapszerződést a kollektív jogokat kizáró, a kisebbség lehetőségeit korlátozó értelmezésben fogadta el a Szlovák Nemzeti Tanács. Az alapszerződés ratifikációjával egy időben, 1996. március 26-án a pozsonyi parlament több olyan törvényt is elfogadott, amely élesen ellentétes volt a megállapodás betűjével és szellemével: a szlovák államnyelv használatát, vagy a közigazgatás átszervezésére vonatkozó jogszabályt. Figyelemre méltó, hogy Pozsony a gyakorlatban lemondott a magyarországi szlovákokról. Szlovákia ki nem mondott ajánlatának a lényege, hogy Budapest asszimilálhatja őket, de cserébe ne próbálja megakadályozni a felvidéki magyarok szlovákosítását. Szlovákia azóta csak annyiban érdeklődik a magyarországi szlovákok sorsa iránt, amennyiben azzal igazolható, hogy a Magyar Koalíció Pártjának egyik vagy másik kérését miért nem teljesíti.
A szocialista külügy 1996. július 4–5-én megrendezett magyar–magyar csúcstalálkozó kapcsán is bizonyította alkalmatlanságát. A megbeszélések zárónyilatkozatában a Kárpát-medencei magyarság hosszú távú céljai között megjelent a területi autonómia igénye is. Mivel a nyilatkozat hiteles angol fordításának elkészítésével a budapesti külügy késlekedett, addigra már a fő tevékenységként a magyar veszéllyel riogatásból élő pozsonyi és bukaresti diplomácia telekürtölte a nyugati fővárosokat a saját, manipulatív változatával. A nyugati hatalmak a területi autonómia igényét a nemzetközi normákat meghaladó, a térség stabilitását veszélyeztető követelésként értékelték. S világossá tették, ha záros határidőn belül nem kötik meg a magyar–román alapszerződést, Magyarország kimarad a NATO-bővítés első köréből. Ezért a budapesti kabinet kénytelen volt hozzájárulni, hogy a romániai magyar kisebbség alapvető kérdéseiben egy, a reméltnél is jóval gyengébb változat aláírására kerüljön sor 1996. szeptember 16-án Temesvárott. Ez ismét megerősítette a baloldali külügyi vezetésben a később „tanuljunk meg kicsik lenni” kifejezéssel összefoglalható mentalitást. Amire mindennél jellemzőbb, hogy 1997-ben Vladimír Meciar lakosságcserére vonatkozó javaslatáról is csak áttételesen, szlovák forrásokból értesülhetett a magyar és külföldi közvélemény.
Hatalmas pofont jelentett a szocialistáknak, hogy 2001-re úgy tűnt, a kedvezménytörvénnyel jelentősen segíthet az anyaország a határokon túl élő magyarokon. Ezzel valami olyat tud megvalósítani az első Orbán-kormány, amiről ők kijelentették, hogy az lehetetlen. Debreczeni József Gyurcsány-könyvében részletesen megírta, miként döntöttek arról, hogy mindent elkövetnek a törvény zátonyra futtatásáért. 2002 elején ezért az MSZP sietett az Orbán–Nastase-megállapodással egyedül maradt Pozsony megsegítésére. Megható volt, amint a megegyezés aláírását kommentáló szocialista pártelnök, Kovács László Nastase szemére vetette, hogy nem képviselte eléggé határozottan a román érdekeket, s hagyta magát Orbán Viktortól félrevezetni. A szocialisták egyértelműen kampányokokból „felfedezték” az általuk is megszavazott kedvezménytörvény hibáit, s azt üzenték Dzurindáéknak, hogy ezeket hajlandóak kormányra jutásuk esetén kijavítani. Így Kovács László a Peter Weiss-szel folytatott 2002. február 1-jei titkos találkozóján egyértelművé tette Pozsony számára, hogy felesleges az áprilisi választások előtt megegyeznie az Orbán-kormánnyal. Hiszen az MSZP győzelme esetén hajlandó úgy átdolgozni a kedvezménytörvényt, hogy a törvény ne érje el gyakorlati hasznát, azaz az asszimilációs nyomás érezhető enyhítését. E biztatás alapján nem volt véletlen, hogy a pozsonyi nemzetgyűlés 2002. február 7-én a magyar kedvezménytörvényt elutasító politikai nyilatkozatot fogadott el, amelyben a jogszabály megváltoztatására szólítja fel Budapestet.
Mikulás Dzurinda leplezni sem próbálta az MSZP 2002-es választási győzelme fölötti örömét. Az idők szavát a budapesti román nagykövet is megértette, aki még ugyanazon a héten bejelentette: Bukarest is újra kívánja tárgyalni a kedvezménytörvény egyes passzusait. Az áprilisi győzelem után azonban a magyarországi baloldalnak jó ideig nem sikerült pontosítani, mi volt az igazi problémájuk az általuk is megszavazott törvénnyel. Hozzáállásukat mindennél jobban mutatta Medgyessy Péter Rudolf Schuster köztársasági elnöknek tett vallomása, mely szerint ő már rég a pozsonyi igényeknek is elfogadható szintre süllyesztette volna a kedvezménytörvényt, csak ezt a csúf ellenzék miatt még nem tehette meg.
Az azóta eltelt nyolc esztendő fényesen megmutatta, milyen eredményeket képes elérni a szomszédok vélt, és valós érzékenységére olyannyira figyelő budapesti baloldali külpolitika. Malina Hedvig ügye, a dunaszerdahelyi rendőri erőszak vagy éppen Sólyom László beutazásának megtiltása egy-egy újabb „eredmény” az MSZP-kormányok szomszédságpolitikai sikerlistáin. A 2004-es gyűlöletkampányt irányító Gyurcsány Ferenc nem szavazata az állampolgársági törvény szavazásakor legalább következetes volt. Nem sunnyogta el a kérdést, mint mások, ő továbbra is azt adta, ami lényege. Blogbejegyzése is megerősíti, ma sem lát mást a kérdésben, mint annak a lehetőségét, hogy üssön egyet a jobboldalon.

A szerző történész