Játékmentes nap

A polgárok, ahogy az elemzők is, máig csak találgatják annak okait, miért mondott le május 31-én Horst Köhler német szövetségi elnök. A nyúlfarknyi hivatalos indoklás ugyanis hihetetlennek tűnt. Eszerint az elnök hivatalával szembeni tiszteletlenségnek értékelte a Bundeswehr külföldi misszióival kapcsolatos interjúját követő bírálatokat. A magyarázat hitelességét gyengíti, hogy a sajtókampány már elült, amikor Köhler bedobta a törülközőt.

2010. 07. 26. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Voltak, akik más okot sejtettek a lemondás mögött. Peter Gauweiler (CSU) Bundestag-képviselő nyílt levélben szólította fel Köhlert, hogy a nyilvánosság előtt tárja fel távozásának valódi okait. Levelében a keresztényszocialista politikus annak a feltételezésének adott hangot, hogy Köhlerre lemondása előtt alig egy héttel az alkotmányos korlátokat feszegető nyomást gyakorolt a kormány. Mégpedig azért, hogy alapos megfontolás helyett a lehető leggyorsabban írja alá a piacok megnyugtatását célzó, az euró-mentőcsomagról szóló törvényt. (Emlékezetes, Horst Köhler azután került támadások kereszttüzébe, hogy egy újságíró megszellőztette nem a nyilvánosságnak szánt kijelentését, miszerint Németország gazdasági érdekei is megkívánják, hogy katonái jelen legyenek Afganisztánban.)
Mások szerint a Szövetségi Köztársaság kilencedik elnöke belátta, hogy képtelen elnöki elképzeléseit megvalósítani, és ezért – felesége nyomásának is engedve – lemondott hivataláról.
Köhler 2000 és 2004 között a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója volt, az ebben az időszakban végzett tevékenységéért is vezekelni szeretett volna. Ezért zászlajára tűzte a harmadik világ megsegítését, ezen belül is a kizsákmányolt Afrika kiemelt támogatását. Ez a koncepció annyira fogságába ejtette, hogy képtelen volt elfogadni azt a tényt, hogy nem tartozik a berlini kabinet legfontosabb feladatai közé a nigériai falvak villamosítása. Főként akkor nem, ha maga a lagoszi kormány sem tesz azért semmit.
A lemondás a lehető legrosszabbkor jött a Merkel-kormány számára, mely már hónapok óta érezhető népszerűségcsökkenéssel és hitelvesztéssel volt kénytelen szembesülni. Észak-Rajna–Vesztfáliában, a legnépesebb német tartományban május 9-én megtartott választásokon Jürgen Rüttgers keresztény-liberális kabinetje vereséget szenvedett. A düsseldorfi kormányváltás együtt jár azzal is, hogy a Bundesratban, a tartományi kormányokat képviselő második kamarában a CDU–FDP-koalíció elveszíti többségét. Ami annyit jelent, hogy az új düsseldorfi kabinet megalakulása után a berlini koalíciónak – a nyári parlamenti szünet után – a legfontosabb törvények elfogadásához meg kell szereznie az SPD hozzájárulását is. Pedig éppen azért halogatta Merkel kormánya számos lépését a tavaly szeptemberi Bundestag-választásokat követően, hogy ne rontsa Jürgen Rüttgers újraválasztási esélyeit.
A hónap más szempontból is igen súlyos veszteséget jelentett a kormányzó kereszténydemokraták számára. Május 25-én Roland Koch hesseni miniszterelnök bejelentette, hogy a nyár végéig visszavonul a politikából. Lemond a tartományi pártelnökségről, az országos alelnökségről, és augusztus végéig átadja miniszterelnöki posztját kijelölt utódjának, Volker Bouffier belügyminiszternek. Az 52 esztendős Kochhal, aki immár tizenegy éve irányította a wiesbadeni kormányt, az utolsó fajsúlyos, konzervatív politikus távozik a CDU vezetéséből. Az elismert pénzügyi és gazdasági szakember szívesen töltött volna be Berlinben is kormányzati posztot. Neve többször is felmerült például pénzügyminiszterként vagy éppen brüsszeli biztosként. A kancellár azonban nem tűrt meg maga mellett erős személyiségeket, így a karrierjét befejezettnek érző Koch úgy döntött, a gazdaságban próbál szerencsét.
A kancellár számára Köhler lemondása további kellemetlenségeket is magával vont. Egyrészt 2004-ben, közösen az FDP-vel, „ő találta ki” Köhlert, hogy az elnökválasztáson aratott győzelmük az új keresztény-liberális korszak beharangozója legyen. Ráadásul akkor kellett új jelöltet keresniük, amikor a CDU–FDP-kormány népszerűsége a koalíciós viták miatti tehetetlenség és a személyi ellentétek miatt gödörbe zuhant. A 2009 őszén még 14 százalékkal történelmi győzelmet elért liberálisokat 2010. május végén már az ötszázalékos bejutási küszöb közelében mérték a közvélemény-kutatások.
Külön nehézséget jelentett az elnökválasztás időpontjának kijelölése is. A labdarúgó-világbajnokság miatt egy játékmentes napra, június 30-ra hívta össze a testületet Norbert Lammert (CDU), a Bundestag elnöke. Ez volt egyébként az utolsó lehetséges időpont, hiszen a jogszabály szerint az új elnököt elődje lemondását követő harminc napon belül kell megválasztani.
A szövetségi elnököt megválasztó grémium, a Bundesversammlung a mindenkori Bundestag-képviselők létszámának duplája. Ez a tanács az idén 1244 főből állt, melynek fele a Bundestag képviselője, a további 622 főt a tartományok lakosságszámuk és a tartományi parlamentek összetétele alapján delegálták. Ebben a testületben a keresztény-liberális kormány 644 küldöttel rendelkezett, így ideális esetben a Merkel-kormány jelöltjét már az első fordulóban megválaszthatták volna. Az elnökválasztás első két fordulójában a győztesnek abszolút többségre van szüksége, míg a harmadik fordulóban elegendő az egyszerű többség is. (A Szövetségi Köztársaság történetében eddig tizennégyszer választott elnököt, ebből mindössze háromszor volt szükség harmadik fordulóra.)
A kormány baloldali ellenzéke jól érzékelte a koalíció elbizonytalanodását, ezért olyan jelöltet állított Joachim Gauck, az egykori keletnémet emberi jogi aktivista személyében, aki megoszthatta a polgári oldalt. A Gauckot támogató, az elnökválasztó testületbe 462 delegáltat küldő SPD és a Zöldek nem teljesen alaptalanul úgy számoltak, hogy különösen a keletnémet tartományok FDP- és CDU-küldöttjei számára lehet jelöltjük, a Stasi elleni küzdelem egykori élharcosa vonzó alternatíva. Ebben az esetben komolyan megszoríthatták volna a keresztény-liberális koalíció jelöltjét. A jelöléssel azonban volt egy másik céljuk is, nevezetesen lehetőséget kívántak adni a Baloldali Pártnak, hogy Gauck támogatásával demonstrálják „megvilágosodásukat” és megtisztulásukat, valamint tüntető szakításukat pártállami múltjukkal. Hiszen az SPD-nek és a Zöldeknek a 2013-as szövetségi választásokon csak akkor van valós esélyük a berlini hatalomátvételre, ha az immár a nyugati tartományokban is megerősödött Baloldali Párt végre országosan is kormányképes lesz. Ennek egyik akadálya éppen a Baloldali Párt saját kommunista múltjához fűződő, máig tisztázatlan viszonya.
A 124 delegálttal rendelkező Baloldali Párt azonban nem élt ezzel a lehetőséggel, s Bundestag-képviselőjét, Lukrezia Jochimsen újságírót indította. A közismerten radikális baloldali politikus asszony azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy egy interjúban tagadta, hogy az NDK jogtipró állam lett volna. Mivel a jelölő grémium minden tagja ajánlhat valakit, a tartományi parlamentekben jelen lévő NPD három delegáltja az énekes Frank Rennickére tett javaslatot.
Sigmar Gabriel, az SPD elnöke a döntést követően azonnal SMS-ben tájékoztatta Angela Merkelt jelöltjük személyéről. Nem sokkal később ez a szöveges üzenet eljutott a sajtóhoz is, amit a kancellár a bizalmi viszony olyan súlyos megszegésének értékelt, hogy felfüggesztette a négyszemközti egyeztetéseket az ellenzék vezetőjével.
Merkel Köhler távozása után nem kívánt kockáztatni, ezért Christian Wulffot, egy hivatásos kereszténydemokrata politikust jelölt köztársasági elnöknek, aki 2003 óta Alsó-Szászország miniszterelnöke. Nem zárható ki, hogy jelölésében szerepet játszott az a tény is, ő számított az utolsó befolyásos CDU-alelnöknek, aki veszélyes lehetett volna a pártelnök-kancellár hatalmára nézve.
A jelöléseket követően egyértelművé vált, hogy a párton kívüli Gauck népszerűsége jóval meghaladja Wulffét. A közvélemény is őt támogatta volna, ha Németországban közvetlenül választanák az elnököt. (Ezt a lehetőséget azonban a weimari köztársaság tapasztalatai miatt még csak felvetni is tabu a mai Szövetségi Köztársaságban.)
Ebben a nyugtalan, a koalíció gyengélkedéséről szóló hírekkel teli közhangulatban a szövetségi elnökválasztás az első pillanattól kezdve nem az államfő kijelöléséről szólt, hanem arról, hogy a kancellár képes lesz-e megszervezni jelöltje megválasztásához a szükséges többséget. Mint arra számos elemző rámutatott, Merkel ötéves kancellársága és tízesztendős pártelnöksége alatt sokakban sérelmek halmozódtak fel. Szemükben az elnökválasztás titkos szavazása kiváló alkalmat adott arra, hogy megfizessenek a kancellárnak.
Mind a koalíción belül, mind a közvéleményben hamar közmegegyezéssé vált, hogy a kancellár számára csak az számít sikernek, ha tekintettel a kényelmes többségére már az első fordulóban sikerül jelöltjét megválasztatni. Ezen elvárás ismeretében mindhárom koalíciós párt megpróbálta az összes rendelkezésére álló eszközzel meggyőzni renitens delegáltjait. Jól jellemzi a kormánypártokon belüli bizalmatlanságot, hogy hetekkel a választások előtt már elkezdték egymást gyanúsítani azzal, hogy a másik csoporthoz tartozó elhajlók lesznek a felelősek az esetleges kudarcért. Többen annak a jogszerűségét is feszegették, hogy a grémium tagjainak döntéseit nemcsak lelkiismeretük, hanem a frakcióik előírása is befolyásolja.
Az első forduló igazolta a kancellár félelmeit, hiszen Christian Wulff mindössze hatszáz szavazatot kapott, a keresztény-liberális tömbből 44-en nem a hannoveri politikust támogatták. A legtöbb „elhajló” Joachim Gauckra voksolt, akit 499-en támogattak, 37-tel többen, mint ahány delegálttal az őt jelölő SPD és Zöldek rendelkeztek. Luc Jochimsen, a radikális Baloldali Párt jelöltje 126 voksot kapott, míg Frank Rennicke, az NPD-é hármat. Egy szavazat érvénytelen volt, tizenhárman tartózkodtak.
Ezt követően a koalíció vezető politikusai a második forduló előtt hiába próbáltak a küldöttek lelkére beszélni, ekkor is csak 615 voksot kapott Wulff, nyolccal kevesebbet a megválasztásához szükségesnél. A baloldali ellenzék vért szimatolt, és a harmadik fordulóban az SPD és a Zöldek kísérletet tettek a Baloldali Párt vezetésének meggyőzésére, hogy esélytelen jelöltjük helyett álljanak Gauck mögé. A Baloldali Párt belső törésvonalai ezt azonban lehetetlenné tették, így csak arra tudták elszánni magukat, hogy a tartózkodást ajánlják küldötteiknek. Ennek azonban már nem volt jelentősége, hiszen Wulffot már 625-en támogatták. Nem utolsósorban Roland Kochnak a harmadik forduló előtt elmondott nagy politikai beszédének hatására.
Ám Wulff – eddigi megnyilatkozásai ellenére – nem tudta levakarni magáról azt a címkét, hogy ő csak szükségmegoldásként beugró pártkatona. Az elnök július 2-i beiktatási beszédében a legfontosabb elnöki feladatának az amúgy is divatos témának számító bevándorlók integrációját említette. A nyilatkozat után még a polgári lapok is rámutattak, hogy homályban hagyta, pontosan mit is ért a hangzatos jelszavak alatt.
Wulff elődje bukásából egy tanulságot már biztosan levont. Július 8-án bejelentette, a jövőben körültekintően kíván nyilatkozni Németország afganisztáni szerepvállalásáról.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.