Voltak, akik más okot sejtettek a lemondás mögött. Peter Gauweiler (CSU) Bundestag-képviselő nyílt levélben szólította fel Köhlert, hogy a nyilvánosság előtt tárja fel távozásának valódi okait. Levelében a keresztényszocialista politikus annak a feltételezésének adott hangot, hogy Köhlerre lemondása előtt alig egy héttel az alkotmányos korlátokat feszegető nyomást gyakorolt a kormány. Mégpedig azért, hogy alapos megfontolás helyett a lehető leggyorsabban írja alá a piacok megnyugtatását célzó, az euró-mentőcsomagról szóló törvényt. (Emlékezetes, Horst Köhler azután került támadások kereszttüzébe, hogy egy újságíró megszellőztette nem a nyilvánosságnak szánt kijelentését, miszerint Németország gazdasági érdekei is megkívánják, hogy katonái jelen legyenek Afganisztánban.)
Mások szerint a Szövetségi Köztársaság kilencedik elnöke belátta, hogy képtelen elnöki elképzeléseit megvalósítani, és ezért – felesége nyomásának is engedve – lemondott hivataláról.
Köhler 2000 és 2004 között a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója volt, az ebben az időszakban végzett tevékenységéért is vezekelni szeretett volna. Ezért zászlajára tűzte a harmadik világ megsegítését, ezen belül is a kizsákmányolt Afrika kiemelt támogatását. Ez a koncepció annyira fogságába ejtette, hogy képtelen volt elfogadni azt a tényt, hogy nem tartozik a berlini kabinet legfontosabb feladatai közé a nigériai falvak villamosítása. Főként akkor nem, ha maga a lagoszi kormány sem tesz azért semmit.
A lemondás a lehető legrosszabbkor jött a Merkel-kormány számára, mely már hónapok óta érezhető népszerűségcsökkenéssel és hitelvesztéssel volt kénytelen szembesülni. Észak-Rajna–Vesztfáliában, a legnépesebb német tartományban május 9-én megtartott választásokon Jürgen Rüttgers keresztény-liberális kabinetje vereséget szenvedett. A düsseldorfi kormányváltás együtt jár azzal is, hogy a Bundesratban, a tartományi kormányokat képviselő második kamarában a CDU–FDP-koalíció elveszíti többségét. Ami annyit jelent, hogy az új düsseldorfi kabinet megalakulása után a berlini koalíciónak – a nyári parlamenti szünet után – a legfontosabb törvények elfogadásához meg kell szereznie az SPD hozzájárulását is. Pedig éppen azért halogatta Merkel kormánya számos lépését a tavaly szeptemberi Bundestag-választásokat követően, hogy ne rontsa Jürgen Rüttgers újraválasztási esélyeit.
A hónap más szempontból is igen súlyos veszteséget jelentett a kormányzó kereszténydemokraták számára. Május 25-én Roland Koch hesseni miniszterelnök bejelentette, hogy a nyár végéig visszavonul a politikából. Lemond a tartományi pártelnökségről, az országos alelnökségről, és augusztus végéig átadja miniszterelnöki posztját kijelölt utódjának, Volker Bouffier belügyminiszternek. Az 52 esztendős Kochhal, aki immár tizenegy éve irányította a wiesbadeni kormányt, az utolsó fajsúlyos, konzervatív politikus távozik a CDU vezetéséből. Az elismert pénzügyi és gazdasági szakember szívesen töltött volna be Berlinben is kormányzati posztot. Neve többször is felmerült például pénzügyminiszterként vagy éppen brüsszeli biztosként. A kancellár azonban nem tűrt meg maga mellett erős személyiségeket, így a karrierjét befejezettnek érző Koch úgy döntött, a gazdaságban próbál szerencsét.
A kancellár számára Köhler lemondása további kellemetlenségeket is magával vont. Egyrészt 2004-ben, közösen az FDP-vel, „ő találta ki” Köhlert, hogy az elnökválasztáson aratott győzelmük az új keresztény-liberális korszak beharangozója legyen. Ráadásul akkor kellett új jelöltet keresniük, amikor a CDU–FDP-kormány népszerűsége a koalíciós viták miatti tehetetlenség és a személyi ellentétek miatt gödörbe zuhant. A 2009 őszén még 14 százalékkal történelmi győzelmet elért liberálisokat 2010. május végén már az ötszázalékos bejutási küszöb közelében mérték a közvélemény-kutatások.
Külön nehézséget jelentett az elnökválasztás időpontjának kijelölése is. A labdarúgó-világbajnokság miatt egy játékmentes napra, június 30-ra hívta össze a testületet Norbert Lammert (CDU), a Bundestag elnöke. Ez volt egyébként az utolsó lehetséges időpont, hiszen a jogszabály szerint az új elnököt elődje lemondását követő harminc napon belül kell megválasztani.
A szövetségi elnököt megválasztó grémium, a Bundesversammlung a mindenkori Bundestag-képviselők létszámának duplája. Ez a tanács az idén 1244 főből állt, melynek fele a Bundestag képviselője, a további 622 főt a tartományok lakosságszámuk és a tartományi parlamentek összetétele alapján delegálták. Ebben a testületben a keresztény-liberális kormány 644 küldöttel rendelkezett, így ideális esetben a Merkel-kormány jelöltjét már az első fordulóban megválaszthatták volna. Az elnökválasztás első két fordulójában a győztesnek abszolút többségre van szüksége, míg a harmadik fordulóban elegendő az egyszerű többség is. (A Szövetségi Köztársaság történetében eddig tizennégyszer választott elnököt, ebből mindössze háromszor volt szükség harmadik fordulóra.)
A kormány baloldali ellenzéke jól érzékelte a koalíció elbizonytalanodását, ezért olyan jelöltet állított Joachim Gauck, az egykori keletnémet emberi jogi aktivista személyében, aki megoszthatta a polgári oldalt. A Gauckot támogató, az elnökválasztó testületbe 462 delegáltat küldő SPD és a Zöldek nem teljesen alaptalanul úgy számoltak, hogy különösen a keletnémet tartományok FDP- és CDU-küldöttjei számára lehet jelöltjük, a Stasi elleni küzdelem egykori élharcosa vonzó alternatíva. Ebben az esetben komolyan megszoríthatták volna a keresztény-liberális koalíció jelöltjét. A jelöléssel azonban volt egy másik céljuk is, nevezetesen lehetőséget kívántak adni a Baloldali Pártnak, hogy Gauck támogatásával demonstrálják „megvilágosodásukat” és megtisztulásukat, valamint tüntető szakításukat pártállami múltjukkal. Hiszen az SPD-nek és a Zöldeknek a 2013-as szövetségi választásokon csak akkor van valós esélyük a berlini hatalomátvételre, ha az immár a nyugati tartományokban is megerősödött Baloldali Párt végre országosan is kormányképes lesz. Ennek egyik akadálya éppen a Baloldali Párt saját kommunista múltjához fűződő, máig tisztázatlan viszonya.
A 124 delegálttal rendelkező Baloldali Párt azonban nem élt ezzel a lehetőséggel, s Bundestag-képviselőjét, Lukrezia Jochimsen újságírót indította. A közismerten radikális baloldali politikus asszony azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy egy interjúban tagadta, hogy az NDK jogtipró állam lett volna. Mivel a jelölő grémium minden tagja ajánlhat valakit, a tartományi parlamentekben jelen lévő NPD három delegáltja az énekes Frank Rennickére tett javaslatot.
Sigmar Gabriel, az SPD elnöke a döntést követően azonnal SMS-ben tájékoztatta Angela Merkelt jelöltjük személyéről. Nem sokkal később ez a szöveges üzenet eljutott a sajtóhoz is, amit a kancellár a bizalmi viszony olyan súlyos megszegésének értékelt, hogy felfüggesztette a négyszemközti egyeztetéseket az ellenzék vezetőjével.
Merkel Köhler távozása után nem kívánt kockáztatni, ezért Christian Wulffot, egy hivatásos kereszténydemokrata politikust jelölt köztársasági elnöknek, aki 2003 óta Alsó-Szászország miniszterelnöke. Nem zárható ki, hogy jelölésében szerepet játszott az a tény is, ő számított az utolsó befolyásos CDU-alelnöknek, aki veszélyes lehetett volna a pártelnök-kancellár hatalmára nézve.
A jelöléseket követően egyértelművé vált, hogy a párton kívüli Gauck népszerűsége jóval meghaladja Wulffét. A közvélemény is őt támogatta volna, ha Németországban közvetlenül választanák az elnököt. (Ezt a lehetőséget azonban a weimari köztársaság tapasztalatai miatt még csak felvetni is tabu a mai Szövetségi Köztársaságban.)
Ebben a nyugtalan, a koalíció gyengélkedéséről szóló hírekkel teli közhangulatban a szövetségi elnökválasztás az első pillanattól kezdve nem az államfő kijelöléséről szólt, hanem arról, hogy a kancellár képes lesz-e megszervezni jelöltje megválasztásához a szükséges többséget. Mint arra számos elemző rámutatott, Merkel ötéves kancellársága és tízesztendős pártelnöksége alatt sokakban sérelmek halmozódtak fel. Szemükben az elnökválasztás titkos szavazása kiváló alkalmat adott arra, hogy megfizessenek a kancellárnak.
Mind a koalíción belül, mind a közvéleményben hamar közmegegyezéssé vált, hogy a kancellár számára csak az számít sikernek, ha tekintettel a kényelmes többségére már az első fordulóban sikerül jelöltjét megválasztatni. Ezen elvárás ismeretében mindhárom koalíciós párt megpróbálta az összes rendelkezésére álló eszközzel meggyőzni renitens delegáltjait. Jól jellemzi a kormánypártokon belüli bizalmatlanságot, hogy hetekkel a választások előtt már elkezdték egymást gyanúsítani azzal, hogy a másik csoporthoz tartozó elhajlók lesznek a felelősek az esetleges kudarcért. Többen annak a jogszerűségét is feszegették, hogy a grémium tagjainak döntéseit nemcsak lelkiismeretük, hanem a frakcióik előírása is befolyásolja.
Az első forduló igazolta a kancellár félelmeit, hiszen Christian Wulff mindössze hatszáz szavazatot kapott, a keresztény-liberális tömbből 44-en nem a hannoveri politikust támogatták. A legtöbb „elhajló” Joachim Gauckra voksolt, akit 499-en támogattak, 37-tel többen, mint ahány delegálttal az őt jelölő SPD és Zöldek rendelkeztek. Luc Jochimsen, a radikális Baloldali Párt jelöltje 126 voksot kapott, míg Frank Rennicke, az NPD-é hármat. Egy szavazat érvénytelen volt, tizenhárman tartózkodtak.
Ezt követően a koalíció vezető politikusai a második forduló előtt hiába próbáltak a küldöttek lelkére beszélni, ekkor is csak 615 voksot kapott Wulff, nyolccal kevesebbet a megválasztásához szükségesnél. A baloldali ellenzék vért szimatolt, és a harmadik fordulóban az SPD és a Zöldek kísérletet tettek a Baloldali Párt vezetésének meggyőzésére, hogy esélytelen jelöltjük helyett álljanak Gauck mögé. A Baloldali Párt belső törésvonalai ezt azonban lehetetlenné tették, így csak arra tudták elszánni magukat, hogy a tartózkodást ajánlják küldötteiknek. Ennek azonban már nem volt jelentősége, hiszen Wulffot már 625-en támogatták. Nem utolsósorban Roland Kochnak a harmadik forduló előtt elmondott nagy politikai beszédének hatására.
Ám Wulff – eddigi megnyilatkozásai ellenére – nem tudta levakarni magáról azt a címkét, hogy ő csak szükségmegoldásként beugró pártkatona. Az elnök július 2-i beiktatási beszédében a legfontosabb elnöki feladatának az amúgy is divatos témának számító bevándorlók integrációját említette. A nyilatkozat után még a polgári lapok is rámutattak, hogy homályban hagyta, pontosan mit is ért a hangzatos jelszavak alatt.
Wulff elődje bukásából egy tanulságot már biztosan levont. Július 8-án bejelentette, a jövőben körültekintően kíván nyilatkozni Németország afganisztáni szerepvállalásáról.
origo.hu
Orbán Viktor: Megvolt a választások utáni első telefonbeszélgetésünk Trump elnökkel
