A manapság helységnévtábla-vitaként ismert, abszurd jeleneteket sem nélkülöző történet gyökerei a XIX. századba nyúlnak vissza. Az 1800-as évek közepén Karintia tartomány lakosságának nagyjából harminc százaléka, mintegy százezer fő tartozott a szlovén kisebbséghez. Arányuk nem utolsósorban a német nyelvű iskoláztatás következtében azóta egyre gyorsabb ütemben csökkent. Az 1869-es birodalmi iskolatörvény értelmében a fenntartó döntött az oktatás nyelvéről. Ez azt jelentette, hogy attól fogva az általános iskolákban csak addig tanították a szlovént, amíg a diák kellő németnyelv-tudásra tett szert a tananyag megértéséhez. Ez az iskolamodell egészen 1941-ig meghatározta Ausztriában a kisebbségi oktatást.
Persze a szlovénok számaránya már korábban erős csökkenést mutatott. Az Osztrák–Magyar Monarchia idejében megtartott utolsó, 1910-es népszámlálás szerint számuk ekkor nem érte el a hetvenezret.
A tartomány hovatartozásáért folytatott küzdelem 1918. november 5-én kezdődött, amikor a leendő Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (SZHSZ) csapatai a zsákmány biztosítása érdekében megkezdték bevonulásukat a tartományba. Karintia 1918. november 11-én jelezte hivatalos csatlakozását az október 31-én megalakult első Osztrák Köztársasághoz (Német-Ausztriához). Az Arthur Lemisch tartományfőnök vezette karintiai kormány 1918. december 5-én döntött a fegyveres ellenállásról. Az éhező Ausztria azonban, hogy ne veszélyeztesse az ország élelmiszer-behozatalát, hivatalosan nem támogathatta a benyomuló délszláv egységekkel szembeni honvédelmet. Ugyanakkor titokban minden rendelkezésére álló eszközzel, fegyverrel és kiképzőtisztekkel hozzájárult a helyi szabadcsapatok felállításához. A felkelőknek 1919. január 5-én Arnoldstein visszafoglalásával sikerült megállítaniuk az SZHSZ-egységeket, és ezzel megakadályozniuk a tartomány középső területeinek a megszállását. A csaknem kétesztendős szabadságharcban osztrák részről majd ezren sebesültek meg vagy veszítették életüket.
Dél-Karintiában népszavazást írt elő az 1919. szeptember 10-én Ausztriával aláíratott saint-germaini békediktátum, ezt meg is tartották 1920. október 10-én. A népszavazásra kijelölt terület az SZHSZ ellenőrzése és nem sokkal azelőttig fegyveres megszállása alatt állt. A 70 százalékban szlovénok lakta régió polgárainak 59 százaléka az Ausztriához tartozás mellett voksolt. (Október 10. a tartományban máig ünnepnap, amikor zárva tartanak az iskolák és hivatalok.) Azt, hogy a szlovénok majdnem fele is az Ausztriához tartozást támogatta, egyrészt gazdasági érdekeik magyarázzák: a tartomány hagyományos kereskedelmi és üzleti központja Klagenfurt volt. (Ha a szlovén többség a területnek a délszláv államhoz történő csatolása mellett döntött volna, akkor az úgynevezett B zónában, amelynek része volt a tartományi főváros is, szintén népszavazást rendeztek volna az övezet hovatartozásáról.) Másrészt a frissen megalakult SZHSZ közigazgatása és hadserege már „bemutatkozott” a csaknem kétéves megszállás során. Így kevéssé volt vonzó a szlovénok körében a Belgrádhoz csatlakozás gondolata. Végül a karintiai tartományi gyűlés ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy most és mindörökké megőrzi a szlovénok nyelvi és nemzeti sajátosságait.
Martin Wutte karintiai német történész 1927-ben publikálta úgynevezett windischelméletét. Eszerint a windischek – a Karintiában élő szlovénok – kulturális, mentális, gazdasági és egyéb tekintetben sokkal közelebb állnak a velük együtt élő németekhez, mint a határ túloldalán élő nemzettársaikhoz. A „népnév” – amely addig egyszerűen csak szlovént, illetve szlávot jelentett az Ausztriában beszélt németben – 1939-től kezdve máig választható etnikumként külön rovatot kapott a tartomány népszámlálási ívein. A tézis bírálói szerint szó sem volt itt önálló etnikumról, pusztán az osztrák államhoz való – többé-kevésbé önkéntes – hűségüket fejezhették ki azok, akik windischként vetették nyilvántartásba magukat.
Jugoszlávia 1941. áprilisi megtámadását követően az immár Karintiát is magában foglaló Német Birodalomnak nem kellett tekintettel lennie az addig szövetségesként számon tartott balkáni állam érzékenységére. Ezért a birodalom kiterjesztette a tartományra is Heinrich Himmler áttelepítési terveit. Himmler, aki 1939. október 7-től a német népiség megerősítésének birodalmi biztosa volt, lakosságcserével kívánt délen is világos etnikai határokat húzni. Ezért a karintiai szlovénok helyére Szerbiából, Horvátországból és a Bánátból kívánt „népi” németeket betelepíteni. A terv azonban mintegy ezer szlovén kitelepítése után elakadt.
A háború végén a visszavonuló horvát és szlovén egységek és a velük együtt menekülő civilek Karintiában, a tartományt megszálló brit csapatok előtt kívánták letenni a fegyvert. Az illetékes brit parancsnok ezt visszautasította, és átadta őket a tartományba is benyomult titói jugoszláv haderőnek. Kutatók tízezrekre teszik a Bleiburg környékén lemészárolt menekültek számát. A jugoszláv egységek ekkor ismét megpróbálták megvetni lábukat Karintia szlovénok lakta területein, és végül csak London határozott fellépését követően voltak hajlandók kivonulni.
A világháború befejezése után kibontakozó szovjet–jugoszláv ellentétnek is köszönhető, hogy Belgrád képtelen volt érvényesíteni dél-karintiai területi követeléseit. Az 1955. május 15-én a megszálló hatalmakkal aláírt, alkotmányos erővel bíró osztrák államszerződés 7. pontja kiemelt védelemben részesíti az alpesi államban élő horvátok és szlovénok kisebbségi jogait. Máig e szerződésre hivatkozva követeli Ljubljana a helységnévtábla-vita megoldását. A viszonylag békés együttélés jellemezte időszaknak a hatvanas évek végén a karintiai honvédelmi harcok győztes befejezésének ötvenedik évfordulóján megrendezett ünnepségek vetettek véget. Az erősödő osztrák nacionalizmusra válaszul számos településen ismeretlenek vagy eltávolították a német nyelvű helységnévtáblákat, vagy összefirkálták, áthúzták őket.
Először 1972-ben tett kísérletet a Kreisky-kormány a kisebbségi szlovénok régi követelésének teljesítésére, a kétnyelvű településnév-táblák kifüggesztésére. Az akkor elfogadott úgynevezett népcsoporttörvény alapján az addig létező 77 helyett több mint 200 karintiai helységben kívántak ilyen táblákat felszerelni. A népharag azonban lehetetlenné tette a törvény végrehajtását, mert az osztrákok gyakran fényes nappal verték szét a szlovén nyelvű táblákat.
Az ellenzők általában a szlovén lakosság alacsony számával érveltek, mivel az 1971-es népszámlálás már alig 21 ezer délszláv őslakost mutatott ki. A vita lezárása érdekében 1976-ban a nemzetgyűlés megteremtette az anyanyelvre vonatkozó népszámlálási kérdés anonimitásának lehetőségét. Az új jogszabály alapján végrehajtott népszámlálást a karintiai szlovénok egy része bojkottálta, sőt erőszakos akciókkal akadályozta. A bojkott következményeit kiegyenlítendő a kérdésre érvénytelenül vagy egyáltalán nem válaszolókat is a szlovén kisebbséghez sorolták. E népszámlálás alapján 1977-ben elfogadták a kisebbségi törvény topográfiai végrehajtási utasítását. Eszerint az addigi 77 helyett 91-re tervezték emelni a kétnyelvű településnév-táblák számát.
Manapság a népszámlálási adatokat megkérdőjelező szlovénok a kilencvenes években a katolikus plébániákon a helyben beszélt nyelvről feltett körkérdésre adott válaszokra hivatkoznak. Eszerint számuk a tartományban ma is megközelíti az ötvenezret.
A bécsi alkotmánybíróság 2001-ben alkotmányellenesnek nyilvánította az osztrák joggyakorlatban a kétnyelvűség ügyében meghonosodott 25 százalékos kisebbségi arányt, és 10 százalékot írt elő, többek között a helységnévtáblák esetében is. Ezzel a taláros testület hatályon kívül helyezte az 1977-es, a gyakorlatba azonban át nem ültetett topográfiai rendeletet, egy évet adva az alkotmánysértő állapotok felszámolására. 2005 áprilisában Wolfgang Schüssel kormányfő kompromisszumként az 1977-es megegyezéshez kívánt visszatérni, mivel Jörg Haider karintiai tartományfőnök viszszautasította a 10 százalékos szabály alkalmazását. (A karintiai szabadságpárt még a további alig húsz településen is árulást látott a táblák kihelyezésében.) Az osztrák államszerződés ötvenedik évfordulója tiszteletére 2005 májusában kihelyezett táblák egy részét, az ünnepségek magas rangú résztvevői ellenére, az első adandó alkalommal eltávolították.
Jörg Haider egyszerűen elszabotálta a 2005 végétől újabb kétnyelvű táblák kihelyezését előíró alkotmánybírósági határozatot. Az osztrák nacionalizmusra épülő politikát folytató klagenfurti politikus tisztában volt azzal, hogy Karintiában ez a szabotázs a szlovénok froclizását jelenti. Ezért hol arra hivatkozott, hogy a taláros testület túlterjeszkedett hatáskörén, hol pedig a KRESZ-re (szerinte a gépkocsivezetőket „összezavarja”, ezért a szlovén nevet külön táblán, a német szövegnél jóval kisebb betűkkel kívánta kihelyezni). De olyan elképzeléssel is előállt, hogy az összes vitatott településen a helységnévtáblákat 50 kilométeres sebességkorlátozással párosítsák. Valós céljait nem is rejtette véka alá, amikor azzal indokolta a kétnyelvű táblák elleni küzdelmét, miszerint az válasz volt a szlovénok elmúlt években megmutatkozó folyamatos kísérletére, hogy bekebelezzék Karintia egy részét.
Röviddel a 2006. őszi nemzetgyűlési választások előtt azonban az akkor Bécsben kormányon lévő Haidernek és pártjának, a Szövetség Ausztria Jövőjéért nevű alakulatnak is sürgős lett a megegyezés. A kidolgozott kompromisszumos megoldást, amely 15 százalékos arányhoz kötötte a kétnyelvű településnév-táblák kihelyezését, az osztrák szocialisták fúrták meg. Nekik nem volt érdekük, hogy a Schüssel-kormány eredményt tudjon felmutatni ezen a téren, így nem adták hozzájárulásukat a jogszabály életbelépéséhez szükséges alkotmánymódosításhoz. Talán nem véletlen, hogy a szocialisták 2006-os győzelmével már sem ők, sem a hozzájuk közel álló kisebbségi szervezetek nem érezték annyira sürgősnek a vita megoldását. Cinikus szakértők szerint a probléma magától megoldódik, mert rövidesen, akár 2012-re nem lesz kinek kihelyezni a táblákat. Hiszen a 2001-es népszámlálás szerint már csak 13 ezer szlovén élt a tartományban.
origo.hu
Napi balfék: Bud Spencer tanácsai a diszkójampinak
