Szó szerint egymásnak adták a kilincset a héten Törökországban a brit miniszterelnök és a német külügyminiszter. Ilyen torlódás talán már máskor is előfordult, de arra aligha volt még példa, hogy fontos európai uniós országok képviselői ilyen gyors egymásutánban ilyen nyíltan eltérő véleményt fogalmazzanak meg vendéglátójuk legfontosabb külpolitikai célkitűzéséről. David Cameron szokatlanul szókimondó beszédben fejtette ki: dühös, ha arra gondol, hogy mindazok után, amit NATO-tagként Törökország tett Európa védelmében, és hogy Afganisztánban vállvetve harcol az európai szövetségesekkel, európai uniós csatlakozási tárgyalásai még mindig lassan haladnak. Az Ankara tagságával kapcsolatban óvatosabb Franciaországot és Németországot azzal gyanúsította meg, hogy ki akarják zárni a törököket „a klubból” és evégből kettős mércét alkalmaznak velük szemben. Guido Westerwelle viszont elutazása előtt a Bild magazinnak úgy nyilatkozott, hogy Törökország még nincs készen az uniós tagságra, s az EU sem a befogadására. Cameron ellenben török üzletemberek előtt elmondott beszédében sem a bókokkal, sem a pozitív érzelmekkel nem fukarkodott. Külügyminiszterével, William Hague-gel együtt feltörekvő világhatalomnak nevezte Törökországot. Méltatta az iszlám jelentőségét Európa számára, és hangsúlyozta Törökország földrajzi fekvéséből és történelméből adódó lehetőségét arra, hogy közvetítő legyen Nyugat és Kelet között, hogy meggyőzze Iránt az egész térségre veszélyes atomfegyverkezési programjának feladásáról és mindenekfölött, hogy elvégezze a bizalomépítés fáradságos munkáját Izrael és az arab világ között. Jóllehet kormányfői minőségében Cameronnak a mostani volt az első látogatása Törökországban – tehát nincs összehasonlítási alap – mégis elgondolkodtató, hogy honnan ez a hév Ankara magasztalásában és az uniós taggá válását lassítók ostorozásában? Annál is indokoltabb ez a kérdés, mert a konzervatív brit szavazók semmivel sem óhajtják jobban Törökország uniós tagságát, mint a német kereszténydemokraták vagy Nicolas Sarkozy francia elnök hívei. Végső soron több ok is lehetett az udvarlásra, így például az, hogy az EU-nak meg kell nyernie Ankarát Irán ellen hozott szankciói betartására, máskülönben azok nem lesznek hatékonyak. Ennek szóba hozatala különösen indokolt volt Westerwelle részéről, mert azok az EU-n belül a német gazdaságnak okozzák a legnagyobb veszteséget. Török kollégája azonban kétségbe vonta hasznosságukat, és kijelentette, hogy azokat magukra nézve nem is tartják kötelezőnek, kizárólag az ENSZ által bevezetetteket. Robert Gates, az Egyesült Államok védelmi miniszterének egy londoni ENSZ-konferencián nemrégiben elhangzott beszéde is magyarázat lehet a szenvedélyes brit fellépésre. Ebben Gates bírálta Brüsszelt amiért ki akarja rekeszteni törököket, s ezáltal hozzájárul Ankara egyre erőteljesebb keletre tolódásához. Végül, de nem utolsósorban a különböző arab országokból útnak indított gázai segélykonvojok elszaporodását megelőzendő is szükségesnek tűnhetett annak tudatosítása a palesztin ügy bajnokának szerepére önként jelentkező arab államokkal, hogy Törökország van kiszemelve közel-keleti békéltetőnek.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
