Ölelés helyett

Tudván, hogy egy olyan országban, mint amilyen Magyarország, 2015-ben a munkaerőpiacra belépők egyharmada roma lesz, az európaiak nem engedhetik meg maguknak egy újabb roma nemzedék elvesztését – nyilatkozta tegnap Soros György magyar származású milliárdos. Soros most éppen nem a magyarországi cigányokért aggódott elsősorban, hanem a francia kormányt próbálta rávenni, állítsa le a romák kiutasítását. Soros a magyar példával azt akarta érzékeltetni: van itt, Európában egy olyan probléma, amellyel foglalkozniuk kellene az unió illetékeseinek, mert előbb-utóbb nagy baj lesz.
Nagy baj már így is van. Hogy mekkora, az is mutatja, azt sem tudjuk, igazak-e a pénzember statisztikái. Például csak sejtéseink vannak arról, valójában mekkora lélekszámú a hazai cigányság. Szabad identitásválasztás van, a népszámláláson mindenki annak vallja magát, aminek akarja. Persze a statisztikai adatok, bár nem lényegtelenek, bizonyos szempontból figyelmen kívül hagyhatók. Kit zavar, hány horvát, ruszin vagy éppen bunyevác él nálunk?
A cigányokkal más a baj. Úgy látszik, a volt szocialista országokban sehol sem sikerült a rendszerváltások után az úgynevezett társadalmi integráció. A romák mindenütt a kirekesztésre, a hátrányos megkülönböztetésre, a rasszizmusra panaszkodnak, a többségi társadalmak pedig bűnözéssel, munkakerüléssel, a társadalom nyakán való élősködéssel vádolják a cigányok egy részét. S valóban: a cigányság körében óriási a munkanélküliség, nagyon sokan közülük segélyekből tartják el magukat, s el is várják az államtól, hogy eltartsa őket, s tagadjuk vagy sem, körükben magasabb bizonyos típusú bűncselekmények elkövetésének aránya. Néhány régióban, településen pattanásig feszülnek az indulatok, van, ahol falat emelnek a cigányok ellen, egy-egy országos médiaérdeklődést kiváltó bűncselekmény pedig tovább mélyíti a cigányellenességet. Hogy aztán ezek a dolgok mennyire függenek össze etnikai hovatartozásukkal vagy éppen szociális helyzetükkel, az más kérdés. Nem várható el mindenkitől, hogy szociológiailag elemezze-értelmezze szűkebb-tágabb környezete eseményeit.
Az elmúlt húsz évben – most messzebbre ne nézzünk – a cigány ügyeket a hazugságok, elhallgatások, milliárdos lenyúlásokra alkalmas kampányprogramok, elhibázott, bár igazából végre sem hajtott kormányzati intézkedési tervek, önjelölt vezérek, a szembenézés teljes hiánya jellemezte szerte a volt szocialista országokban és persze az egész unióban (valamint előzményeiben) is. Soros például most hangoskodhat, ám az ő felelőssége is megkerülhetetlen a roma ügyekben. Tudja-e valaki – s főleg tudják-e a cigányok –, hogy már hatodik éve a roma integráció évtizede programjában élünk? A nagy csinnadrattával beharangozott és 2005-ben nyolc ország által is aláírt tervet többek között Soros kezdeményezte, mint megannyi, egyébként semmire sem jutó más romaprojektet. Az évtizedes program kapcsán már két évvel ezelőtt azt írta a The New York Times, ismertetve annak tökéletes hatástalanságát, hogy Magyarországon a romáknak maximum művészeti show jut, nem ölelés. Külön foglalkozni kellene azzal is, vajon hová juttatta az egyes országokat az éppen a Soros és intézményei által hirdetett és ránk erőszakolt nyitott társadalom eszméje. S persze az is megérne egy misét, mi a felelőssége annak az uniónak, amelyik a kisebbségi ügyekben mindig mélyen hallgatott, tagállami hatáskörbe utalva azokat, s valójában a cigánysággal kapcsolatos kérdésekben is sokkal szívesebben finanszírozott „művészeti show”-kat, mint valódi programokat.
A felelősség kérdése ugyan megkerülhetetlen roma ügyekben is, ám ma nem ez az elsődleges. Ideje lenne elkezdeni először is őszintén beszélni cigányoknak és nem cigányoknak, enélkül akárhány évtizedes programot is tervezhetünk, semmi értelme.
Mert egyébként meg olyan a helyzet, hogy ölelés helyett lassan az ölés jut a legtöbb ember eszébe mindkét oldalon.