Számokba fojtva

Mára a bevándorlók lobbicsoportjai olyan erőssé váltak, hogy egyetlen parlamenti képviselettel rendelkező politikai alakulat sem mehet szembe velük.

Thilo Sarrazin, a Német Szövetségi Bank információs technológiáért, kockázatelemzésért és ellenőrzésért felelős elnökségi tagjának felmentését szeptember másodikán kezdeményezte a frankfurti székhelyű jegybank Christian Wulff szövetségi elnöknél. A szövetségi bank ezzel kapitulált a rá nehezedő politikai nyomás előtt, hiszen a Bundestagban képviselt pártok vezetői szokatlan összhangban követelték a szociáldemokrata pénzügyi szakember pozíciójából történő azonnali eltávolítását és nyugdíjazását. (Lapzártánkig nem jutott olyan információ tudomásunkra, hogy Brüsszel tiltakozott volna a jegybank függetlenségébe történő beavatkozás miatt.) A Német Szociáldemokrata Párt (SPD) több tartományi szervezete, köztük a berlini is kezdeményezte Sarrazin kizárását soraiból. Aki az őt ért fenyegetések miatt már csak rendőrségi kísérettel merészkedhet ki az utcára.
Mi Sarrazin bűne? A dél-franciaországi hugenotta családból származó politikus megsértette a konszenzusra épülő német társadalom egyik legfontosabb tabuját, amikor felhívta a figyelmet a harmadik világ országaiból érkező korlátlan bevándorlás várható következményeire. Sarrazin néhány nappal korábban, augusztus 30-án mutatta be Németország felszámolja önmagát című, 464 oldalas könyvét. A provokatív tézisgyűjteményben elsősorban arra a kérdésre kereste a választ, hogy miközben folyamatosan csökken a gyermeklétszám, miért emelkedik a csak gyenge tanulmányi eredményt felmutatni képes fiatalok száma.
Ebből a problémából kiindulva a könyv legfontosabb üzenete, hogy a döntően muzulmán országokból érkező, integrálatlan és talán integrálhatatlan tömegek a jövőben radikálisan megváltoztatják az ország arculatát. A szerző hitvallásában nem rejtette véka alá félelmeit sem. Kijelentette: azt szeretné, ha dédunokái száz év múlva még Németországban és nem egy muzulmán országban élhetnének, ahol nem törökül, arabul beszélnek, és a napi életritmust nem a müezzin imára hívó szava határozná meg. S nem örülne, ha a bennszülöttek idegenek lennének saját országukban.
Sarrazin könyve több szempontból is eltér a hasonló témákat feszegető pamfletektől. Egyrészt a szerző tudja, mit beszél, hiszen az SPD színeiben hét éven keresztül, 2002 és 2009 között annak a Berlinnek volt a pénzügyi szenátora, ahol talán a legsúlyosabbak a könyvben felvázolt problémák a német nagyvárosok közül. Olyan teljesen eladósodott, szövetségi forrásokból élő várost kellett szanálnia, amelyben immár generációk óta „hagyomány”, hogy milliókat tart el az állam vagy a tartomány.
Másrészt a bevándorlás ilyen értelmű feszegetése, azaz a migráció káros következményeinek középpontba helyezése eddig a szélsőségesnek tartott pártok privilégiuma volt. Most viszont egy olyan országos ismertségű személyiség foglalkozott a témával a politikai korrektség tiszteletkörei nélkül, aki több mint 35 esztendeje a szociáldemokrata párt tagja. S a rá nehezedő politikai nyomás ellenére esze ágában sincs kilépni az SPD-ből.
A fogyatkozó támogatottságú nagy pártok legnagyobb gondja: a lakosság jelentős része úgy látja, mindennapi tapasztalatai megerősítik Sarrazin téziseit. Nem véletlen, hogy az SPD-nek és az egész német baloldalnak különösen nehéz válaszolnia a magát a számok emberének tartó közgazdász felvetéseire. Részben azért, mert a nagyvárosokban pontosan az következett be, aminek az érdekében sokan harcoltak soraikból. Ugyanis a baloldalon a második világháború és a nemzetiszocialista rémtettek miatt arra a következtetésre jutottak, hogy Európa békéjének és biztonságának garanciája a német nemzet felszámolása. Természetesen eme „önzetlen” cél mellett világos pártérdekek is meghúzódtak. A honosított bevándorlók ugyanis többnyire a baloldalra voksolnak, 2002-ben 85 százalékuk az SPD-re, illetve a zöldekre szavazott. Ennek jelentőségét felmérendő érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Schröder csaknem egymillió bevándorlót honosított első ciklusában, miközben a 2002-es Bundestag-választásokat mindöszsze hatezer szavazattal nyerte meg az általa vezetett vörös–zöld koalíció.
A hetvenes évek szociáldemokrata kormányai ugyan leállították a vendégmunkások toborzását, de gazdasági és politikai opportunizmusból nem merték a többség érdekének megfelelően szabályozni a családegyesítés kérdését. Ugyanis a vendégmunkásokat ama logika mentén toborozták a hatvanas években, hogy ezzel a megoldással mindenki nyer. A világháború milliós férfiveszteségét pótlandó néhány évre fiatalok, főként kétkezi munkások érkeznek az országba – mondták –, akik szakmát, munkakultúrát tanulnak, majd utána hazamennek. Csakhogy a fiatalok többségének esze ágában sem volt hazamenni isten háta mögötti anatóliai falujába. Ha mégis, legfeljebb azért, hogy onnan hozzon magának feleséget. S a cégeknek is kifizetődőnek tűnt az üzlet, hiszen megspórolhatták a munkaerő betanításának költségeit. A profitálók közé tartoztak a baloldali szakszervezetek is, amelyek a vendégmunkások jelenlétére hivatkozva tudták keresztülvinni állandó munkaidő-rövidítési követeléseiket. (Ha a munkaidőt ekkoriban nem csökkentik 40 óra alá, nem lett volna szükség vendégmunkásokra.)
Épp a hetvenes évektől kezdett fogyni, gyorsuló ütemben öregedni a szövetségi köztársaság lakossága. Aki azonban ennek várható súlyos társadalmi következményeire figyelmeztetett és aktív népesedéspolitikát követelt, azt azonnal fasisztának bélyegezték. Mondván, hogy Hitler is támogatta az aktív népesedéspolitikát, ezért aki emellett érvel, az csak nemzetiszocialista lehet. Ezen a felfogáson nem változtatott jelentősen az 1982-es kormányváltás sem. Mint a CDU talán legtehetségesebb politikusa, Wolfgang Schäuble utólag elismerte, a 16 esztendeig tartó Kohl-korszak legnagyobb hibája volt, hogy meghajolt a baloldali értelmiség előtt, és nem foglalkozott súlyának megfelelően az egyre fenyegetőbbé váló demográfiai kérdéssel.
A másik terület, ahol a német konzervatívok kapituláltak a baloldali értelmiség előtt, az integráció területe. Akkor még, az egynyelvű és egyszokású gettók létrejötte előtt, viszonylag könnyű lett volna világos feltételeket megfogalmazni mindazon bevándorlókkal szemben, akik Németországban kívánnak dolgozni és letelepedni. De még néhány évvel ezelőtt is kíméletlenül ledorongolták azt a kereszténydemokrata politikust, aki bátorkodott felvetni, hogy a német kultúra legyen igazodási pont az országba érkezők számára.
Azóta a társadalom számos figyelmeztetést küldött a parlamenti pártoknak. 1992-ben, amikor egymillió menekült érkezett az országba, az elégedetlen tömegek felgyújtották a rostocki, a hoyers-werdai, a möllni és a solingeni menekültbefogadó állomást. Ami végre cselekvésre késztette a kétharmados módosítást addig blokkoló SPD-t: a párt végül hozzájárult, hogy az alkotmányból töröljék a menedékhez való jogot. Ugyanilyen figyelmeztető lövésnek számított a csak „kíméletlen bíróként” emlegetett Ronald Schill sikere. Vezetésével a Jogállami Offenzíva Párt 2001-ben nulláról indulva megszerezte a hamburgiak voksainak ötödét. Magát Hamburgot akkor a helyi sajtó is a „bűnözés fővárosának” nevezte.
A probléma jelentőségét jelezte, hogy Wolfgang Schäuble, az első Merkel-kormány belügyminisztere integrációs csúcstalálkozót szervezett, ahol azonban csak a nehézségek leírásáig jutottak el a felek. Valódi változtatások nem történtek az integráció kérdésében. Elsősorban azért, mert mára a bevándorlók lobbicsoportjai olyan erőssé váltak, hogy egyetlen parlamenti képviselettel rendelkező politikai alakulat sem mehet szembe velük.
Ennek megfelelően a Bundestagban képviselt pártok vezetése első reakcióiban szokatlan összhangban határolódott el Sarrazin bankvezető kényelmetlen téziseitől. A szövetségi elnököt is láthatóan alig lehetett visszatartani attól, hogy azonnal aláírja a szókimondó közgazdászt felmentő s a háború utáni történelemben példátlan okiratot. Ám az azonnali megkövezést követelőkre kijózanítóan hatott, hogy a pártközpontokba érkező levelek szerzőinek többsége arról számolt be, hogy személyes tapasztalatai megegyeznek a könyvben leírtakkal. Ezért újabb szakaszába érkezett a szokásos problémaelkenés. Most a pártok már a jól hangzó „integrációs javaslatoknál” tartanak, amelyek vélhetően a korábbi felhorgadásokhoz hasonlóan ugyanúgy a semmibe vesznek majd.
Miként egy – amint az ilyen esetekben megszokott – neve elhallgatását kérő német szakértő fogalmazott: még nem olyan rossz a helyzet, hogy a politika valóban cselekedjen.