Barátom, Rezgő

Az apró termetű, borzas kiskutya, aki most itt ül a lábam mellett a szőnyegen, s érdeklődve figyeli, amint a számítógép klaviatúráján babrálok, biztosan nem tud arról, hogy néhány napja ő is történelmi szereplővé lett. Egy tragédia majdnem áldozatává. Rezgő (tőlem kapta a nevét, merthogy minden ízében reszketett, amikor hozzám került) kolontári illetőségű keverék kan kutyus, talán hároméves lehet. A Noé Állatotthonból vettem magamhoz a gátszakadás utáni napokban. Előző életéről semmit nem tudok, egy félig összedőlt parasztház szobájának ágyán vacogott, amikor rátaláltak. Gazdáját, egy idős asszonyt sokkos állapotban mentették ki a romok közül. Rezgő eredetileg fehér volt, most vörös, mint az iszap. Olyan, mint az egész ottani táj.
Az én kis menekültem gyorsan belakta a házat. Amint megérkeztünk, pillanat alatt abbahagyta a remegést, tett egy nagy kört a kertben, szemügyre vette a két öreg házőrzőmet (Júlia és Hannibál meghökkenve szagolgatta az ismeretlen kollégát, miközben az felfalta a vacsorájukat), hivatalból rámordult a macskára, majd farkát csóválva a lábamhoz törleszkedett. Csak a samponos fürdetésnél riadt meg egy keveset; percekig ömlött szőréből a ráragadt vörös iszap. Első éjszakára beengedtem a házba, egy kiszolgált rongyszőnyeget tettem alá, gyorsan elaludt. Sokáig, nagyon sokáig néztem. Egy kis túlélő álmára vigyáztam. Mit tagadjam, megnedvesedett a szemem.