Kettős állampolgárság, ahogy a liberálisok látják

Az SZDSZ történelmi bukása után még csak most kezd lassan-lassan szembenézni a vereség okaival a szabad demokrata elit egy része. A Bibó István Közéleti Társaság A magyar liberalizmus tündöklése és hanyatlása címmel a napokban tartott vitaestet mások mellett Kuncze Gábor főszereplésével, aki a szocialisták tűzön-vízen át támogatásának emblematikus figurája volt, és akiről ezért igen nehéz feltételezni, hogy önkritikus módon beszéljen a magyar liberalizmus hanyatlásáról. Az SZDSZ-elit és -holdudvar más maradványai az Élet és Irodalomban mentik fel magukat azzal, hogy a magyar társadalomra és annak vélt kádárizmusára hárítják a felelősséget, ami külön elemzést érdemelne, és folytatnak utóvédharcot az általuk támogatott Gyurcsány Ferenc védelmében.
A volt szabad demokraták által oly sokra tartott Gyurcsány Ferenc „rendszerváltást” akar az MSZP-ben, ami a szocialista párt szabaddemokratizálását jelenti, tehát a párt átjátszását az SZDSZ-elit és holdudvara kezére. Gyurcsány fő támaszai közé tartozik Bauer Tamás és a Magyar Demokratikus Charta. Utóbbi politikai unikuma az, hogy szervezői fontosnak tartották a „magyar” jelzővel ellátni, holott a rendszerváltás idején a Magyar Demokrata Fórumot azért is támadták, hogy „Magyar” elnevezésük kirekesztő módon arra utal, hogy ellenfelei (SZDSZ) nem magyarok. Ilyen vád persze nem érte a Magyar Szocialista Pártot és a Magyar Szociáldemokrata Pártot, nem úgy az 1995-ben megalapított Magyar Polgári Demokraták Társaságát, amelynek máig szembe kell néznie azzal a súlyos kérdéssel, amellyel a Magyar Demokratikus Chartának még mindig nem: miért volt oly fontos számukra az, hogy jelezzék magyar mivoltukat?
Az ideológiai háború részévé tett „magyarkérdés” sajátos vetülete a kettős állampolgárság liberális megítélése. A liberális elit nagy része büszke a kedvezményes honosítás ellen 2004-ben leadott 1 428 578 szavazatra, miközben sosem beszélnek arról, hogy ez a „siker” egy velejéig demagóg és xenofób, tehát elviekben igenis antiliberális kampány eredménye volt. Az 1 428 578 nemmel szavazó közül sokan talán most is nemmel szavaznának, ám az uniós választáson az SZDSZ-nek létfontosságú 200 ezer szavazóból hiányzott 137 437 fő, akikre tekintettel megkockáztatható a feltételezés: már a liberális szavazók túlnyomó része sem ad hitelt a kettős állampolgárság ellen folytatott liberális kampánynak.
Liberális elutasítói a kettős állampolgárságot továbbra is sajátos „magyarkérdésként” kezelik, ami csak annyiban érthető, amennyiben magukat a törvényalkotókat a magyar nemzet egyfajta egyesítésének szándéka vezérelte. A magyar liberálisok azonban igazából a törvény magyaroknak kedvező jellegét kifogásolják.
Kis János szerint az állampolgársági törvény módosítása sérti az állampolgárságról szóló európai egyezmény etnikai diszkriminációt tiltó rendelkezését. De ettől függetlenül is aggályosnak érzi, mivel szerinte az a szemlélet fejeződik ki benne, hogy a magyar állam mindenütt ott van, ahol magyarok élnek, tekintet nélkül a határokra. Az állampolgársági törvény Kis szerint „etnikai alapon” teszi lehetővé, hogy bárki áttelepülés nélkül magyar állampolgárságot kapjon, ha a felmenői valaha „magyar állampolgárok” voltak, s ez a szabály sérti az állampolgárságról szóló európai egyezmény „etnikai diszkriminációt” tiltó rendelkezését (168 Óra, 2010. június 14.).
Kis János érvelésében ordító ellentmondás van: mi abban az etnikai diszkrimináció, ha valaki azért igényelhet magyar állampolgárságot, mert felmenői magyar állampolgárok voltak? Mi ebben a diszkrimináció? És ha lenne is diszkrimináció, az mitől etnikai?
Evidens, hogy a múltban magyar állampolgársággal nemcsak etnikai magyarok, hanem nemzeti és etnikai kisebbségek tagjai is rendelkeztek. A törvény szerint tehát azok is igényelhetnek magyar állampolgárságot, akiknek felmenői nem voltak „etnikai magyarok”, de Magyarország állampolgárai voltak. Például bánáti (szerbiai vagy romániai) svábok, vajdasági horvátok, kárpátaljai ruszinok stb. vagy egyszerűen csak szlovákok, románok, szerbek, horvátok, szlovének, osztrákok, no meg örmények, cigányok és zsidók. A diszkrimináció etnikai jellege tehát szóba sem jöhet. De diszkriminációról is csak irracionális esetben beszélhetnénk: ha az állampolgársági törvény minden olyan embert hátrányos megkülönböztetésben részesítene a világon, akinek a felmenői nem voltak magyar állampolgárok! Aki tehát etnikai diszkriminációval vádolja a törvényt, az vagy ultraliberális, és az egész emberiségnek kínálna magyar állampolgárságot, vagy egyszerűen csak jól hangzó, ám hamis ellenérvet keres ahhoz, hogy határon túli etnikai magyarok ne jussanak a törvény adta módon magyar állampolgársághoz. Az ugyanis tagadhatatlan, hogy magyar állampolgárságot elsősorban etnikai magyarok kérelmeznek majd azon egyszerű oknál fogva, hogy túlnyomórészt ők felelnek meg a magyarnyelv-tudás törvényi kritériumának. Egy bánáti sváb, egy szlovákiai cigány vagy egy izraeli zsidó kérelmező mindazonáltal etnikailag egyáltalán nincs diszkriminálva, csak bizonyítania kell magyarnyelv-tudását is. Ha ez nem így lenne, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke sem mondta volna azt, hogy örömmel fogadták a törvényt, mert az „történelmi jóvátételt” jelent a holokauszt Izraelben élő túlélőinek, illetve leszármazottaiknak. Világos, hogy Feldmájer Péter józan ésszel és nem liberális előítélettel olvasta a törvényszöveget.
Bauer Tamás szofisztikáltabb módon támadja az állampolgársági törvényt (Élet és Irodalom, 2010. szeptember 10.) azzal az állítással, hogy amikor az adott államban letelepedő személyek honosításáról van szó, a nyelvismeret a helyi társadalomba való beilleszkedés előfeltétele, és ezért joggal szerepel kritériumként. Olyan személyek esetében viszont, érvel Bauer, akik nem telepednek le Magyarországon, a nyelvtudásnak nincs ilyen szerepe, tehát a feltétel a nemzetiségi hovatartozást csempészi be a szabályozásba. Ezért úgy véli, hogy a törvény sérti az állampolgárságról az Európa Tanácsban 1997-ben elfogadott egyezményt, amely szerint az állampolgárság nem utalhat a személy etnikai származására.
Bauer Tamás ott téved, hogy bár a törvény lehetővé teszi, hogy a kérelmező ne lakjon életvitel-szerűen Magyarországon, a letelepedést nem zárja ki. A kérelmező az állampolgárság birtokában bármikor letelepedhet Magyarországon, ezért a nyelvismeret így igenis lehet a helyi társadalomba való beilleszkedés feltétele. Az igaz, hogy a törvény e téren etnikai magyarokra van szabva, de a preferálás és a diszkrimináció két különböző dolog, ezért igazából az szorul magyarázatra, hogy Bauerék miért tekintik az etnikai magyarok preferálását más nációk diszkriminálásának.
A magyar alkotmány kimondja: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” A liberálisok akár azt is kifogásolhatnák, hogy a szövegből nem derül ki, köztársaságunk a határon kívül élő magyar állampolgárokért (például állampolgárságukat el nem vesztő ausztráliai magyar emigránsokért) vagy idegen állampolgárságú magyarokért érez-e felelősséget, avagy hogy az alkotmányban említett „magyarok” etnikai vagy kulturális értelemben magyarok-e. A liberálisok mondhatnák, hogy ha a Magyar Köztársaság idegen állampolgárokért érez felelősséget, az beavatkozás más államok belügyeibe, és ha ezek az állampolgárok magyar etnikumúak, az etnikai diszkriminációt takar.
Mert egy „magyar” liberális észjárásával felfoghatatlan, hogy a „Magyar” Köztársaság miért nem érez felelősséget más országok nem magyar etnikumai iránt is. Legyen szó romániai szlovákról vagy szerbiai románról…
Bauer Tamás színvonalas, bár igen vitatható kritikával állt elő két teljes oldalon. Minden létező jogi érvet felsorakoztatott az állampolgársági törvény ellen, de az összkép olyan, hogy az akár szlovák vagy román szerzőtől is megjelenhetett volna szlovák vagy román sajtóban. Bauer Tamás igazából külföldi pozícióból érvel, ezzel pedig tálcán kínálja az ellenérveket a külföldnek. Annak a külföldnek, amely a magyarellenes Fico-rezsimen (s nem egyszerűen Szlovákián) kívül ennyi kifogást még nem emelt, mint Bauer Tamás magyar állampolgár. A végső kérdés az, hogy ha a szomszéd országok nem tesznek semmit a törvény ellen, akkor Bauer képes lenne-e javaslatot tenni nekik a cselekvésre.

A szerző politológus