Orbánozás mint gazdasági és lelki igény

A német nyelvterület eleddig megkérdőjelezhetetlen „Magyarország-szakértőjéről” most kiderült, milyen magasra helyezte az erkölcsi mércéjét. Paul Lendvai, a demokrácia önjelölt bajnoka, az Orbán Viktor elleni keresztes hadjárat vezetője bizalmára a Kádár-rezsim annyira méltó volt, hogy önként súgott és informálta a kommunista államhatalmat. Sorozatban gyártott írásai pocsék tucatáruk, amelyeknek szinte minden állítását, elfogultságát, sejtetését már százszor cáfolták. Mégis, egy tény miatt érdemes Paul Lendvaival és hasonszőrű kollégáival foglalkozni, akik rendre a külföldi sajtóban járatják le Magyarország jobboldali kormányait. Rendkívül tanulságos, hogy ezen írások szerzői mennyire nem hajlandók elfogadni a demokrácia alapszabályait. Nem kívánnak abba beletörődni, hogy bármennyire is szeretnék, egy ország, egy nemzet sorsát az adott közösség, a választók határozzák meg, s nem az ő társadalommérnökösködő vízióik.
Magyarország már nem először esett szerintük gondolatbűnbe. Anélkül próbálták a magyar választók a saját elképzeléseiket követni, hogy eme okos tanácsadók előzetes véleményét és engedélyét kikérték volna. Az új kormány még arra is képes volt, hogy a korábbi kormánykoalíció mögött álló, megfellebbezhetetlennek kikiáltott szaktekintélyek nélkül kezdjen hozzá a romeltakarításhoz, s – ó, minő borzalom! – nem átallott az ország érdekének tartott alapelvek mentén politizálni. Milyen érdekes, hogy a baloldali Le Monde erre a „szemtelenségre” azt kérdezte, hogy kell félni Orbán Viktortól? Az elvárt választ az ilyen kérdésekben megfellebbezhetetlen tekintélynek számító Konrád György azonnal és megbízhatóan szállította.
A könnyed pimaszsággal tódító francia nagyképűséggel szemben a még mindig biztos igazodási pontnak számító nemzetiszocialista hívószavakkal dolgozik a német nyelvterületen Paul Lendvai. Aki előbb a konzervatívnak mondott Die Welt olvasóit ijesztgette a Menetelés a vezérelvű állam felé című cikkében, amelyben felmutatta a múltfeldolgozáson átesett szövetségi polgároknak az egész Európa stabilitását háborúval fenyegető abszolút gonoszt, Orbán Viktort. Majd a napokban a baloldali értelmiség hetilapjában, a Die Zeitben próbálta meg ugyanezekkel a rémségekkel sokkolni az olvasóit. Az írások értékeléséhez érdemes tudni, hogy a cikkek nem egyebek, mint a szerző által a meg nem értett Kasszandra pozíciójából írt könyvének, az Eljátszott Magyarország promóciós túrájának újabb állomásai. Ezekben Lendvai a szokott tévedhetetlenségével elmagyarázza a buta, elmaradott magyarokról a felvilágosult németeknek, hogy már hol tarthatnának, ha megfogadták volna jó tanácsait. Másrészt szánalmas kísérletek a következetesség látszatának fenntartására, hiszen önmaga előtt is állandóan magyaráznia kell árulásait. Ugyanis aligha létezik arra normális magyarázat, hogy valaki, aki elmenekül egy diktatúrából, utána annak a rezsimnek súg önként, amelynek hátat fordított. Ehhez önmagának is hazudnia kellett. Hiszen tökéletesen ismeri a nyugati sajtó működési logikáját, ahol csak erős hívó szavakkal lehet egy közepes méretű uniós tagállam belügyeivel traktálni az átlagolvasókat. (Valljuk meg, bennünket sem érdekelnek a dán vagy finn politikai élet rezdülései.) Márpedig a szélsőjobboldali veszély, bármit is jelentsen ez, ilyen hívószó, különösen az erre igen érzékennyé tett németek körében. Ez a „veszély” és az ellene viselt hősies küzdelem mindig is biztos megjelenést garantál az önjelölt szakértőnek.
Lendvai papírra vetett logikája gyakran megbicsaklik, hiszen nem a tényekből vonja le következtetéseit, hanem a valóságot próbálja előítéleteihez igazítani. Az általa felvázolt és Magyarországon számon kért, idealizált jobbközép csak a tankönyvekben létezik. Ha ő bécsi őrtornyából annyira tisztában van a teendőkkel, mit kell tennie a magyar kormánynak a radikálisok megfékezése érdekében, akkor miként lehetséges, hogy az osztrák fővárosban a 2010. október 10-én tartott tartományi és önkormányzati választásokon az FPÖ a második legnagyobb erővé vált? Miközben a magyarországi önkormányzati választás eredménye a Jobbik visszaszorulásáról tanúskodott, addig Európa egyik leggazdagabb országának fővárosában minden negyedik voksot a radikális pártra adták. (Kétszer annyit, mint a mérsékelt jobboldalinak számító néppártra.) Márpedig ha a szerző Magyarországgal kapcsolatos fő tevékenységi körét, a szélsőségesek elleni küzdelmet komolyan venné, akkor el kellene ismernie, hogy e területen is komoly eredményeket tud felmutatni az Orbán-kabinet. Talán nem véletlen, hogy a Zeitben írt legfrissebb cikkében sem hajlandó szembenézni azzal, hogy vágyai ellenére Magyarországon szűkül a radikálisok mozgástere.
Másrészt ha Lendvait nem vakítaná el az elfogultság, a már leplezni sem kívánt gyűlölet, akkor nem a rögeszméjét látszólag alátámasztó borzalmas lépéseket sorolná állandóan, hanem rövid szemlét tartana a magyar társadalom állapotán. Akkor választ kellene adnia arra a kérdésre, hogy a magyarok nagy többsége miért érzi magát a rendszerváltás vesztesének? Milyen szerepe volt ebben a kiábrándulásban az országot tizenkét évig irányító MSZP–SZDSZ-kormányoknak? Válaszolnia kellene arra, hogy milyen logika alapján jut kizárólag mindig arra a következtetésre, ha kormányon, ha ellenzékben van, mindig mindenért a magyar jobboldal a felelős? Éppen ő ne tudná, hogy a nyugat-európai demokráciák második világháborút követő stabilizálódásában milyen meghatározó szerepet játszott a ’45 utáni példátlan életszínvonal-növekedés? Hogy a vesztesekkel, közte Ausztriával is, csak így lehetett elfogadtatni az új gazdasági és politikai rendszert? S aligha kérdéses, azzal is tisztában van, hogy a Fidesz– KDNP-szövetségnek és a magyar kormánynak egy végletesen elszegényített, a demokráciában tömegesen csalódott vagy legalábbis azt fenntartásokkal figyelő közegben kell ezt a rendszert működtetnie. Persze főállású rettegőként Lendvainak nem érdeke az okok és okozatok megkülönböztetése. Akkor ugyanis be kellene ismernie, az a doktriner liberális világboldogító ideológia, amelyet ő is képvisel, nem véletlenül tűnt el az SZDSZ kihullásával a magyar országgyűlésből.
A tények ilyen fokú tudomásul nem vételében szerepet játszik egyfajta dühvel vegyes irigység is. Azt kellene ugyanis beismernie, hogy a jelenlegi kormány számos olyan lépésre vállalkozott, amit a nagy kedvenc, a szocialista–szabad demokrata koalíció, bár három ciklusa lett volna rá, mégsem mert megcselekedni. De nemcsak ők, hanem a nyugati szocialista, szociáldemokrata pártok is legfeljebb az ellenzékben merik olyan határozottan követelni a válságadókat. A hatalom közelébe jutva azonban általában kapitulálnak óriáscégeik lobbiérdekei előtt. Így talál egymásra a magát szakértőként átmentő bérrettegő és a befektetők nyers üzleti érdeke. Mert bár látszólag másról beszélnek, valójában egy dolog zavarja őket: egy közösség a túlélése érdekében mer nemet mondani mások politikai és gazdasági elvárásaira.

A szerző történész