A 2022-es csapdája

Fehéren feketén

Ez már valami, végre minden maradék gátlásával szakított a FIFA! Ilyen nagy és ilyen kis országban soha nem rendeztek még labdarúgó-világbajnokságot, mint amilyenben 2018-ban és 2022-ben fognak. Ennek üzenetértéke van, ebből mi, magyarok is bizakodást meríthetünk.
Nem kétséges, pályáznunk kell 2030-ra! Mert ha olyan nagyok valószínűleg nem is leszünk addigra, mint Oroszország, olyan kicsik még lehetünk, mint Katar. Mindössze tizenegyezer négyzetkilométer, szűk egynyolcadnyi Magyarország. Persze nem öncsonkítással jutnánk ide, csupán józan belátással: mindössze Pest és Bács-Kiskun megye pályázna. A legészakibb csoporthelyszín Vác lenne, esetleg Kosd, a legdélibb Baja, az egyenes kieséses szakaszra mindenképpen bevetnénk az újjá varázsolt Stadler-stadiont, és természetesen Tiszakécskét, hisz ott is volt már NB I-es csapat, a kisdöntőt Kiskőrös, a nagydöntőt Nagykőrös kapná.
Jó, jó, vb-rendezésre alkalmas stadionjaink nincsenek, de mondja már meg valaki, Katarnak vannak? Kilencnek még csak a makettje készült el, az ország meglévő szállodai kapacitása pedig a várható igénynek alig több, mint egytizedét tudná ma kielégíteni. Nagyra törő terveink viszont nekünk is lehetnek. Hiszen a közel-keleti miniállamot is tizenkét esztendővel a majdani tornát megelőzően választották házigazdává, miközben ebben a mai, felbolydult világban egy évtized alatt nemhogy a humán-, de a földrajzi környezet is gyökeresen átalakulhat. 2022-re akár homok boríthatja a Perzsa-öblöt, vagy éppen tenger áztathatja a sivatagot. A vetélytársakat, az Egyesült Államokat, Ausztráliát, még Japánt is nyilvánvalóan a nagyság átka sújtotta, nekünk viszont legfeljebb az jelenthet hátrányt, hogy túl fényes a futballmúltunk Katarhoz képest. Ám ez igazán orvosolható, 2030-ig úgyis tovább fakul a miénk is. Igaz, arrafelé nyáron, pár kilométerre lévén a Ráktérítő, ötvenfokos hőség is tombolhat, de a Kiskunság homokja is csodákra képes, ha szisztematikusan irtjuk a növényzetet.
Hogy ezt az egész bődületes marhaságot képtelenség beadni a világnak? Persze. De szerencsére nem is kell. Hiszen a földkerekség legnépszerűbb, legnagyobb érdeklődést és modern kori népvándorlást vonzó rendezvényéről mindössze huszon-egynéhány ember dönt: a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA végrehajtó bizottsága. Ezt a szélrózsa minden irányából összeterelt, évszázados futballkultúrájú országból, vagy déltengeri szigetről, épp a kókuszpálma alól érkezett, alig kéttucatnyi embert kell csak meggyőzni.
És nem is arról, hogy a Pest, Bács-Kiskun kooperáció miféle előnyökkel járna a sportág egésze vagy a glóbusz számára, hanem csupán arról, milyen jól jöhetne ez nekik.
Csütörtökön, Zürichben két kezdőcsapatnyian határoztak, huszonketten. Lehettek volna többen is, de két nagy tekintélyű és étvágyú sportdiplomatára a korrupció árnyéka vetült, így őket egy évre felfüggesztették. Méghozzá az ügy kipattanását követően azonnali hatálylyal, az ártatlanság vélelme sem illette meg őket. Bizonyára, mert tudják, hogy nem is ártatlanok. Talán azért, mert akik döntöttek róluk, azok sem azok. Különben hogyan magyarázhatnánk ezt a „büntetek is, meg nem is” megoldást? Hiszen ha valóban elkövették, amivel gyanúsítják őket, akkor örökös eltiltást, teljes vagyonelkobzást, tömlöcbe velük! Ha viszont nem, akkor milliós per a rágalmazó médiummal szemben, és teljes kiállás a feddhetetlen, mégis meghurcolt kollégák mellett.
Így ellenben olyan az egész, mintha Hagyó Miklóst arra ítélnék, hogy egy álló éven át a főpolgármesteri hivatal környékére se nézzen, hanem töltődjön fel párizsival és élményekkel, számolgassa a pénzét, pakolgassa a dobozait, majd jövő ilyenkor térjen vissza hivatalába.
Ez persze mellékszál, összpontosítsunk a feladatunkra! Lám, egy nyomós érvet a végéről majdnem ki is felejtettem: kandidatúránkban hangsúlyosan szerepelhetne, hogy a 2030-as időpont azért is több mint tökéletes számunkra, mert addigra pontosan két évvel leszünk a budapesti olimpia után.