Darázsfészek 19.

Tejcsöpp halványkék ágylepedőn
Reggel hét órakor a régi mozi (jelenleg Esperanza falatozó) előtt gyülekeztek a lesharaszti Mihail Bulgakov Természetjáró Egyesület női szakosztályának tagjai, hogy a hét kilométerre lévő Csige forráshoz kiránduljanak. Nótaszóval hagyták el a falut a dögkút felé vezető Jóvér dűlőn. Ahogy beértek az erdőbe, az első tisztáson letáboroztak reggelizni. Előkerült a zsírjára sütött karaj, rántott csirke, fasírt, kolbász, disznósajt, házi savanyúság, almás lepény, mákos rétes, termoszban hideg fröccs. Egyedül Elepi Tivadarné, az önkormányzat kézbesítője nem falatozott, rá se nézett az ételre. Elgondolkodva bámult maga elé, majd ezt kérdezte a többiektől: „Vajon miért tekintik újabban a gravitációs mezőt, sőt, a fényt is anyagnak? Pedig nem az. Ezen az alapon az energia is az anyag egyik megjelenési formája. Szoktatok főzés közben ilyesmin merengeni, asszonyok?” Azt válaszolták, hogy nem szoktak, enélkül is van éppen elég bajuk.
A sárga karika turistajelzés mentén haladva délelőtt tizenegy óra táján érték el a Csige forrást, ahol a hasonló nevű patak fakadt. Addigra már kitört a kora nyári meleg. Az asszonyok arcot mostak a forrásnál, hűs vízzel töltötték fel a kiürült fröccsös termoszokat, aztán hanyatt dőltek a fűben, és szótlanul, a végtelenbe feledkezve nézték a ragyogó égboltot, de volt, aki elszenderedett. „A nyugati irányban tisztán látszott a kerek Hold – mesélte másnap Erzsébet, Elepi Tivadarné húga. – A testvérem annyira a hatása alá került, hogy felkiáltott: Nézzétek a Holdat, asszonyok, olyan, mintha halványkék ágylepedőre tejet csöppentettek volna! Szerette szegénykém a költészetet, verseket is írt, legtöbbet a tyúkjairól, de van neki egy hosszabb a mókusokról. A szívünk akart megszakadni, amikor könnybe lábadt szemmel azt mondta, vágyik fel a Holdra, onnan akarja megnézni a világegyetemet, mert ő nem fél semmitől, még a légüres tértől sem.”
Észre se vették, mikor hagyta ott a társaságot. Néhány méterrel a forrástól, a bokrok között találták meg Elepi Tivadarné túrabakancsát. Se a ruhája, se a hátizsákja nem került elő. Úgy látszik, mezítláb tűnt el. „Furcsa belegondolni, hogy Etus a Holdon van. Naponta imádkozom, hogy visszajöjjön – mondja Erzsébet. Zsebkendőt vesz elő, a szemét törölgeti. – A bakancsot felvittem a padlásra, várok néhány hetet, akkor lehozom, és elhordom. Erős bőrből készült, kibír tíz évet, hacsak a talpa előbb le nem válik.”

Love story
Szénhegyi Öcsi nagykorúvá válik, a szülők kerti partit rendeznek a család balatonszepezdi nyaralójában. Meghívják Öcsi édesanyjának barátnőjét, a fél éve megözvegyült Janka nénit is. Az idős hölgy diólikőrt vedel, úgy lerészegedik, hogy azonnal be akar lépni a Hazafias Népfrontba, de Öcsi édesapja – vérbő természetű kémiatanár – nyilvánosan fenékbe rúgja, amiért politizálással fertőzi a hangulatot. Janka néni a kerti aljnövényzetben fekszik, kacagva integet a tollboájával, ajánlatokkal bombázza a vendégeket.
Eltelik a nyár, álmos szeptemberi hétfő reggelre ébred a város, még az eső is elered. Szénhegyi Öcsi tükörtojást reggelizik a konyhában. Hirtelen kiesik a villa a kezéből, a tányérra mered, rádöbben, hogy fülig szerelmes Janka nénibe. Látja az arcát, érzi a tollboa illatát. Bizalmasan közli a hírt édesanyjával, aki megpróbálja Öcsit észhez téríteni. „Gondolkozz, te kis buta! Janka néni hetvenkét éves! Egy kiszáradt múmia! Mire utat találsz a szívéhez, kimúlik végelgyengülésben!”
Öcsi lesöpri a tányért az asztalról, felugrik, ám ez alatt a néhány másodperc alatt ötven évet öregszik. Teste meggörnyed, haja őszbe csavarodik, arcát mély ráncok árkolják. Vékony, májfoltos kezével búcsút int, kicsoszog a gangra, s bevágja maga mögött az ajtót.