Iljicsek olajban

Nagy ötlet volt kiseperni a minisztériumok pincéit. A szocialista realizmus a maga valóságában elevenedett meg a Pintér Aukciósház és Galéria árverésén. A Soha többet, harmadszor! jelszóval megrendezett, ízes falatokat kínáló aukció a jelenvoltaknak vicces, az átélőknek meg szomorkásan komikusnak tűnt. Az a kínálat, amelyben csak Lenin-ábrázolásokból van 32, átlag ötvenezerért, óhatatlanul röhögésre ingerli az embereket. Pedig ez cseppet sem volt tréfás annak, aki átélte. Az ötvenes években kanonikus szigor kevergett a már-már vallási rítussal, hogy a középületekben vagy a köztereken mit szabad mutogatni. Sztálin megjelenéséig dívott a Marx, Engels és Lenin szentháromság. A magyarok bámulták a kétfelhőnyi bozontba burkolózó ipsét, akik megírták a bolsevik szent könyvet, a Kommunista kiáltványt. Hozzájuk képest Lenin vidéki prédikátor, félkopaszon, kis bajuszszal. Egyik kollégám színt akart vinni a szürke november 7-i megemlékezésekbe, és Lenint a Néva-part lépcsőjére ültette, valamint, érzékeltetve a jövőbe látás váteszi erejét, gyíkszeműnek nevezte. A beszéd papíron maradt, a fegyelmi a levegőben lógott.
Az aukción nem került terítékre az ötvenes évek kötelező ikonja, Sztálin jó magas talapzaton gipszből, előtte lépdel két pionír, egy fiúcska és kisleány rózsákból font füzérrel a kezükben. Ez a rettenet minden tanácsházán ott pihent az elnök háta mögött. Idővel a fehér gipszet beköpték a legyek, s szörnyű szabotázsként Sztálin elvtárs jóságos fejét pettyezték be. Leninnel lényegesen egyszerűbb volt a helyzet: portré, szobor, olaj, vászon, farost, bronz, márvány, fa, agyag, szitanyomat, és ami nem került árverés alá a falunkban, valaki gobelinbe hímezte a nagy népvezért. Lenin kötelező kűr volt, még a legjobbak, Csáky-Maronyák József vagy Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Pátzay Pál is letudták a rendszer melletti hűségesküt a maguk Leninjével. Az ötvenes évek „szűk levegője”, ahogy Cseh Tamás mondja, a művészeket beszorította a sematizmus ketrecébe, a szocialista realizmusba: tipikus egyént a tipikus helyzetben ábrázolva.
Közeli rokonom rajzot tanított a főiskolán, de Cézanne-követőként nem állíthatott ki abban az időben és nem lehetett rá kimondani, hogy jó festő. A festők kínlódtak, az aukción bőségesen vonultak fel a rettenetes címekkel kikínlódott alkotások, a vonalhoz való igazodás rekvizitumai: Szovjet katona gyerekkel, mint a Messiást úgy veszik körbe a katona bácsit, aki az akkori legenda szerint csokoládét és kenyeret osztogatott géppisztollyal a hátán. Éljen a tanácsköztársaság! Ék Sándor kurzusművész néhány Lenin-fiút örökített meg, mielőtt felszálltak a páncélvonatra, hogy akasztani induljanak az Alföldre. Krampácsolók, a derék vasúti pályamunkások kotorják a talpfák környékét. Ez a feeling köszön vissza az összes kubikos, paraszt, olvasztár, bányász, hegesztő, műszerész, esztergályos és más nehéz kétkezi munkást ábrázoló műalkotáson. Mondhatni, a „munka hadának a lépése dobog”. Nem volt ezek között az aukciós képek között egy könnyed gondolat, egy nyári zápor vagy egy színes kirándulás sem. Csupa nehézkes, földhözragadt, lábszagú realizmus, ahonnan csak nehezen tudott megszökni a művész, mert a legnagyobb vád a formalizmus vagy az öncélú szépelgés volt, ha az anyáknak nem volt elég vastag a vádlijuk, az aszszonyok nem voltak elég kövérek vagy gondterheltek.
Annak idején, amikor évente megrendezték a magyar képzőművészeti kiállításokat, a nézőközönség tajtékzott, és nem rejtette véka alá a vendégkönyvben, hogy mi a véleménye a Zárszámadás a téeszben vagy a Tagfelvétel a pártba témájú vásznakkal. Most ezzel az árveréssel elbúcsúzott egy korszak, egy vaskos, kényszeres korszak Lenintől a Tévéhangoló üzemrész műszerészbrigádjáig. Viszlát.