Veszélyes üzem Magyarország

Pokoli nehéz megszabadulni az agresszíven vérszínre hajazó trutymótól, meg a belőle mint különleges anyagból gyúrt káderektől. Az ötvenhat utáni megtorló sortüzek elrendelőitől és végrehajtóitól, akár a 2006-os vörös-fasiszta, attakos brutalitásoktól, az elkövetőket közfelháborodásra felmentőktől. Az igazságot nem szolgáltató, sőt az igazságszolgáltatást lejárató, hiteltelenítő apparátusok vezérlőitől, a visszaélésekre alkalmas jogi kiskapukat kimódolóktól. A kártékony életük ellenére mindig mindent megúszóktól, a mindenkori hatalom önkéntes cselédeitől. A nemzeti érdekek hátrányára elkövetett szerződések megfogalmazóitól, az ország-gazdaságot kilátástalanságba süllyesztő, a normális észnek ellentmondó elméletet és gyakorlatot művelő kibérelt közgazdáktól. A korrupció nagymestereitől, a privatizáció hamiskártyásaitól, a magyar kultúra, ezen belül az oktatás és a nemzeti szellem szisztematikus szétverőitől, elölőitől, akik a nemzeti érzékenységre fittyet hányva szentségtörő morbid ötleteikből máig kifogyhatatlanok. Mindig kapnak utánpótlást. Vajh honnan?
Pokolian nehéz megszabadulni tőlük, mert valóban az infernóból fortyognak elő, még mindig jelenvalóan működnek, működhetnek. Úgy materiálisan, az idegrendszerbe mérgező anyagként tolulva föl, mint az eszme-árnyékos tudatalattiba ágyazódva. Ez az ő világuk, a legitimizált rothasztás. Térdre kényszerítetten torkunkig ér a fullasztó vörösiszap, testünkre, lelkünkre ráég. Nem ezt érdemeltük. Már megint mi áldoztattunk fel és nem a bizonyítottan hitványak. Nekünk ez a Mars-vidékké pusztított, döglesztett táj nem térkép csupán. Ez a mesterségesen morzsányira zsugorított föld, jócskán „Édentől keletre”, a Hazánk. Nem árt némely feledékeny szerzetnek a fejébe vésni, akik itt hazardíroztak intézményesítetten. Illúzió, hogy öntörvényű kompország vagyunk – itt csak a zátony volt eddig garantált.
Lehettünk volna összekötő erő, hírvivő kelet és nyugat között, mert ez a státus rendkívül fontos. Merthogy közép, tán ezért is távlatos. Még akkor is, ha többnyire kelet felől lemészárolták, nyugatról kiárusították és elárulták. Lám, évszázadok óta napra nap mit fut be fölöttünk – hány ágra is süt? – bennünk a nap. És amikor láthatatlanná sötétül, az is csak földfogyatkozás. Hovatovább nincs rög, mert eladták alólunk helyét a sírnak, amelyben egy nemzet süllyed el. Mit szánnak nékünk, formatervezett urnába-mélyülést? Végtelenített vörös zászló amőbaként araszolta rá magát a világra, és amerre ment – hát ne éljen Eduárd? – kontinensnyi Devecserek, Kolontárok keletkeztek pusztító nyomában. Folytonos, pontosabban az ideiglenesen itt állomásozó vészhelyzet kísért 1917 óta harsányan, nem oly gyöngéden, mint anno dacumál a kis Túr sietett a Tiszába, de úgy, amiként a Kommunista kiáltvány harsogott be a gyöngévé butított Európába. Amikor már a kussolásra fogott Auróra-lövegek a koholt legenda szerint eldördültek, s bizony nem a hajnal köszöntött a világra. Születése pillanatában rothadás volt. Előbb-utóbb kitüremkedő vörösiszap.
Hogyan is voltunk, vagyunk állandó veszélyhelyzetbe állítva? Túl a gazdasági bűnökön, amelyek a magyarság megmaradásának kétségbevonására alkalmatosak. Ezt a bűntényt követték el Kádárék, teret engedve Fekete János bankmogul szerepjátszásának, aki végül is és nem először felhelyezte az országot az adósságspirálra. Így a csecsemők, a meg nem születettek is már eleve adósai voltak a Nemzetközi Valutaalapnak. Most is azok. Kies gyerekkor, noha abszurd. Ki mer így zsebpénzt adni a gyerekeinek?
Országunkat élesre állították, hatásosan kibiztosították, ezért akadnak olyanok is, akik inkább szeretik a homokórát. Mert nem ketyeg.
Mindig így volt. Kibiztosított bomba ketyegett alattunk – ó, szép baloldali tradíciók! Ráadásként a Nagy Testvér, a Szovjetunió kisajátítva uránkészletünket, nukleáris rakétákat telepített a Bakonyba. Természetesen az országlakosok megkérdezése nélkül. A proletariátus reumás ökle már akkor is kókadtan csüggött a szocialista demokrácia langy vizében. Történelmi vak szerencse, hogy a rakétákat nem vetették be, ha igen, akkor már nem vagyunk. Mindösszesen. Folytonos veszélyben létezni, mi rögzül ebből a génekben? Megsokszorozódó élni akarás, létigénylő dac? Vagy éppen az elgyávulás, a mindenről lemondás gyakorlata? Akik el akarnak űzni a hazánkból, azok először a házból fognak, aztán az udvarról, majd a történelmi országból, aztán bebizonyítják, semmi jogos örökségünk nincsen. E vérrel, őseink vérével megszentelt földön is bozgorok vagyunk. Veszélyes üzem Magyarország. Az aláásó, a szétrothasztó szabad liberális, csak nálunk kemény magvú szellemiség gátlástalan uralgása miatt is. Meg a vajpuhára olvadt – lehet, mindenki fején van annyi vaj? – ellenállni képtelen sokaság, amivé züllött a magyarság egy része. Valóban kínai mintára Nagy Falat kell emelni – ide már kevés a Déva vára –, mert halálos következményű a szivárgás. A döbbenetes, a nemzetárulást kimerítő privatizációk, elkótyavetyélések következménye, hogy megannyi akna robbanhat még fel. Elég most Ajkára vagy Almásfüzitőre gondolni, ha az ottani pokoli trutymó beleszabadul a Dunába. Habjain, drága József Attila, nem a nosztalgiát ébresztő dinnyehéj úszik majd, de mindent kiirtó méreg, le a Fekete-tengerig.
Keletről merényletet követtek el a Tisza ellen, ciánmérgezést, mert azt hitték, Verespatak mellett minden arany, ami fénylik. Az ősforrásból eredő legmagyarabb folyó majdnem belehalt, de csak kibírta. A „sógorok” felől – ami őket illeti, nem vagyok kiváltképpen rokonimádó –, a halálos váladékot okádó bőrgyárak csaknem elpusztították a Rábát, mostanában még szemétégetőt is létrehoznának a közvetlen környezetünkben. És akkor jövünk mi, önpusztító saját magunk, mert ugye nekünk Mohács kell. Megkaptuk. A galád, az erkölcsi elzüllésre alapozott, korrupt privatizáció következményeként megint ránk zúdult és eltemetett a vörösiszap. Megfékezése látszólagos, még mindig szivárog. Igen, gátakat kell építeni, legalább olyan méretűeket, mint a kínai Nagy Fal, melyet ott és akkor többek közt éppen őseink ellen építettek. Most a magunk védelmében kell. Össznépi akarattal és e törekvés élére állt nemzeti összefogás kormányával talán egyszer és mindenkorra vége a fenyegetettségnek.
Hogy mi ne legyünk senki gyarmata.

A szerző költő