Baleset

Amikor magához tért, első gondolata az volt, milyen csodálatos a táj a magasból. Éppen egy folyó felett repült át. Balról falu nyúlt a töltésig, mögötte az országút vékony szalagnak látszott, az autók hangyaként futkároztak rajta. Az ám, autó! Erről eszébe villant, mi történt. Újra átélte az ütközést, látta a fehér furgont, amint kivág a sorból, és előzésbe kezd. Hirtelen fel sem fogta, mi vár rá, nem akarta elhinni, hogy a végzet ilyen hirtelen születik a semmiből, aztán a furgon már előtte tornyosult. Látta a sofőr eltorzult arcát, tátott száját, ahogy üvölt, de akkor már megbénult, képtelen volt a motor kormányát félrerántani. Csattanásra nem emlékezett, csak az elmosódó fákra, a levegőben pörgő motorbiciklire. Azt még érzékelte, hogy teste a magasba vágódik, aztán elvesztette az eszméletét.
Ezek szerint megúsztam élve, gondolta, különben nem látnám odafenn a kék eget, odalenn a folyót, mellemet nem dagasztaná a friss, tavaszi levegő. Hohó, és persze azt se tudnám, hogy idősebb Sallangó János a nevem, Lesharaszton lakom, a Nárcisz utca 8.-ban. Ettől megnyugodott, nincs baj, ha minden ilyen szépen az eszébe jutott. Teste könnyedén siklott, karját szétvetette, ügyes bukfenceket vetett, élvezte, hogy otthonosan érzi magát a levegőben. Odalenn gyártelepet figyelt meg, távolabb pedig nagyobb város látszott, hat templomtornyot számolt meg. Vajon merre járhatok, gondolkodott el idősebb Sallangó János, aztán meg is válaszolta: majd megtudom, ha az Úristen is úgy akarja! Később havas hegyláncok fölé ért, alighanem az Alpok lesz! Szép kis csattanás lehetett, gondolta, ha idáig repített! Gyönyörködött a nem mindennapi látványban, aztán a sok hó láttán eszébe jutott, hogy nem tette jégre a halakat. Persze, nem is tehette, hiszen a baleset miatt, ugye… Hogy is volt? Még hajnalban kimotorozott a tóhoz, napkelte után háromkilós pontyot húzott ki, később egy méreten alulit, azt visszadobta, végül újabb szép ponty akadt horogra. Hiába, a kenyérbéllel begyúrt hagymás zsír a legjobb csali. A halak biztosan kimúltak valahol az árokparton, a roncsok között. A jó kis zseblámpája is ott maradt, a botokat meg rég ellopta valaki, ha össze nem törtek az ütközéskor. Eszébe jutottak a rántott húsos zsemlék, az egyik megmaradt, most bizony aranyat érne, mert mihez kezd idefent, ha megéhezik?
Elhagyta az Alpokat, folyóktól szabdalt, megművelt földek felett suhant, hatalmas, kockás pokrócnak látszott a síkság alatta. Sallangó János nem unatkozott, mindig akadt látnivaló, egy alkalommal például repülőgép haladt el mellette, arcokat, integető kezeket látott a kerek ablakok mögött, máskor gólyák húztak el a közelében. Dél körül járhatott, amikor Párizs fölé ért, felismerte az Eiffel-toronyról, de nem volt ideje bámészkodni, mert az északi égbolton viharfelhők jelentek meg, sűrűn villámlott. Attól félt, hogy ami nem sikerült a furgonnak, majd sikerül a mennykőnek. Nem szeretett volna hamuként visszaszállni a földre. Szerencséjére jobbról orkánerejű szél csapott le, dél felé térítette. Röpte felgyorsult, felhőből felhőbe suhant, csak néha bukkant ki a mélyben a táj. Hol hegyláncokat, hol erdőket vagy síkságokat látott. Arra gondolt, micsoda öröm volna, ha valahogy hazafújná a gondviselés, s kikötne az udvaron, a vén diófa ágai között. Elképzelte a hírre összeszaladó szomszédokat és áldott jó Erzsikéjét, ahogy könnyezve áll a fa alatt, de mindjárt észhez tért, ugyanis észrevette, hogy ameddig a szem ellát, fodros kékség csillog alatta. A kutyafáját! Az óceán! De akkor már fogyott a lendülete, egyre süllyedt, s mire tízig számolt, egy parkban landolt, pálmafák között.
Alacsony, fehér házak vették körül, szemben a kikötőt látta, jachtok sora ringatózott a vízen. Fehér egyenruhás fekete rendőr lépett elé, felsegítette a földről, igazolványt kért. Idősebb Sallangó János átkutatta a viharkabátja zsebeit, de csak a horgászengedélye volt nála. A rendőr forgatta, hosszan tanulmányozta, végül visszaadta. Welcome to Madeira, mondta, s továbbsétált.