Színes tekercsek reneszánsza

Mint sokan mások, Bíró Ferenc is gyerekként kezdett el rajongani a diafilmekért. Az ötvenes években persze mást jelentett ez a médium, mint a következő generációknak, de a népszerűsége töretlen: ma is két-három új diafilm jelenik meg évente, és az újrakiadott mesékkel együtt száz-százötvenezer tekercs talál gazdára minden esztendőben. Ezzel ritkaságnak számítunk: rajtunk kívül egyetlen ország sincs Európában, ahol még mindig gyártanának diafilmet – többek között ezt is megtudtuk az egyik legnagyobb hazai gyűjtemény tulajdonosától, akivel egyik vetítése után beszélgettünk.

Az elérhető diafilm. A digitális diafilmarchívumot az OSA Archívumhoz tartozó diafilm.osaarchivum.org címen érhetjük el. A digitalizálás folyamatosan zajlik, de a katalógus teljes: szerző, cím és a megjelenés éve szerint is kereshető az interneten. Újgenerációs vetítőkből több típust is árusítanak a játékboltok, ezek a régebbi filmek lejátszására alkalmasak. Az új diafilmekhez és a régi mesefilmek új kiadásaihoz játék- és könyvesboltokban juthatunk hozzá.

Lehet valami ebben a „se nem mesekönyv, se nem film” műfajban, ami miatt nem szűnik iránta az érdeklődés. A hangulata mellett talán annak a lelkesedésnek is része lehet benne, amellyel a diafilmeken felnőtt nemzedékek továbbadták a gyerekeiknek. Szerepet játszhat a nosztalgia, és az is, hogy – míg nyugaton vagy a tengerentúl csak ismeretterjesztésre használták a diafilmet – addig a számunkra legemlékezetesebb darabok, a mesék és a politikai propagandák csakis a kelet-közép-európai országokban fordultak elő, s így hozzátartozhattak a közös múlthoz.
Bíró Ferenc, a legnagyobb magyar magángyűjtemény tulajdonosa is lelkesen vetítő szülő volt. – Néha még arra is hajlandó voltam, hogy ötkor fölkeljek egy reggeli, óvoda előtti mesemondás miatt – emlékszik vissza a gyűjtő, akinek szintén diafilmek között telt a gyermekkora, tevékenykedett amatőr filmesként, nagyapja pedig Erdélyből települt át, és mozit nyitott Budapesten.
A film szeretete így családi örökség volt, és könyvtárosként nem is csoda, hogy gyűjtő-rendszerező szellemű ember Bíró Ferenc. A műfaj is „adta magát”, a dia ugyanis mostohagyermek volt a kutatásban. – Mindenütt használták, de sokan szapulták is, a gyermekirodalom elméleti szakértői úgy vélték, leszoktat az olvasásról. A film, a televízió pedig sokkal többeket megmozgatott, mint ez az egyszerű médium – meséli Bíró Ferenc. Néhány rövidített meseszöveg valóban sete-sutára sikerült, viszont sok kiváló grafikus rajzolt diafilmeket az ötvenes évektől kezdve. Ki a keresetkiegészítés miatt, ki azért, mert máskülönben el volt hallgattatva, mint például a történész László Gyula, aki Lehel kürtjét, Botond históriáját vitte diára. – Sokan kifejezetten kedvelték is ezt a műfajt: a számos diafilmet jegyző Zórád Ernő és Tersánszky Józsi Jenő például kifejezetten diára rajzolták-írták a Jancsi csacsi című közismert meséjüket egy kávéházi délutánon – idézi fel a gyűjtő.
Azt, hogy összesen hány tekercs látott napvilágot Magyarországon, Bíró Ferenc szerint ma sem tudni pontosan. Az biztos, hogy legalább öt-hatezer címről van szó. Ezeknek egyetlen hivatalos gyűjtőhelye van, az Országos Széchényi Könyvtár: ők azonban csak 1957-től őrzik a köteles példányokat, amikor a diafilm már régen túl volt a gyermekkorán, hiszen a rendszeres gyártás már a húszas években megkezdődött. – Ekkor főleg ismeretterjesztő képsorok jöttek ki, sokat foglalkoztak például Erdéllyel, a két világháború között az elcsatolás traumáját próbálták feldolgozni a filmek. Ekkoriban a „Szép Erdélyországról”, a nagy költők életéről, vagy például a magyar szentekről szóló diák voltak a tipikusak – meséli Bíró Ferenc.
Ezeknek a legrégebbi daraboknak nem ment utána az Országos Széchényi Könyvtár sem, Bíró Ferenc viszont igen. Így az ötezer tekercsre rúgó kollekcióban megvannak olyan filmek is, amelyek a hivatalos gyűjteményből hiányoznak. Ahogy elmeséli, ma már csak egy-két ritkább darabot keres, a Mese a halászról és a halról című orosz mese színes változata például még nincs meg neki. A beszerzés helye legtöbbször a bolhapiac, de a nyolcvanas évek végének lomtalanításai is számtalan propagandaanyaghoz juttatták a gyűjtőt. Ezeken a filmeken nagyon jól végigkövethető egy, a valódi eseményekkel párhuzamos történelem: az, hogy mit akart elhitetni az emberekkel a szocializmus a Nyugatról, a családi életről, az egyes társadalmi rétegekről.
Bíró Ferenc mosolyogva adja elő, hogy ma már kötelespéldány jár neki a diafilmgyártól is, mintha csak közgyűjtemény lenne az övé. És valóban, a gyűjtő ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy az ágyneműtartó tele van diafilmtekercsekkel. Úgy gondolja, nem érdemes, ha nem teszi közkinccsé ezeket. Az interneten is elérhető digitális gyűjteménye az egyetlen Európában, ahol bárki kockáról kockára megnézheti a teljes filmeket. És vetíteni is jár, a beszélgetésünk előtt éppen a honlapot gondozó OSA Archívumban tartott felnőtteknek vetítést, ahol nem a jól ismert mesék, hanem az ötvenes évek politikai tartalmú, „társadalomnevelő” anyagai voltak műsoron. A hétköznapok történelmi dokumentumai mellett persze vetíti a meséket is Bíró Ferenc, legközelebb például gyermeknapkor. És segít annak, aki a szakdolgozatát írja ebben a témában, mert ilyen is előfordul. A műfaj továbbélése tehát nem kérdéses, és ebben nagy szerepe van az elszánt magángyűjtő munkájának is.