Gyurcsány, a likvidátor

A Szikra könyvkiadó gondozásában 1953-ban jelent meg az Idegen szavak szótára, amely az 1949-es moszkvai kiadás magyarra fordított szövege. A kötetben terjedelmes szócikk olvasható likvidátorság címmel. Megtudhatjuk belőle, hogy „a likvidátorok elvetették a proletariátus forradalmi osztályharcát, és tagadták vezető szerepét a forradalomban; a proletariátus földalatti forradalmi pártjának megsemmisítésére törekedtek, szégyenletesen megtagadták a párt forradalmi programját és forradalmi taktikáját. Sürgették a hozzáidomulást a cári sztolipini rendszerhez, és az orosz munkásmozgalmat a burzsoázia érdekeinek akarták alárendelni.” Azt, aki a kommunista párt tagjainak szemében likvidátornak minősült, árulónak tartották, halálra volt ítélve. Sőt még annak sem kegyelmeztek, akinek nevét a likvidátorsággal társították. Zinovjevet, a marxizmus–leninizmus egyik fő teoretikusát, aki még az emigrációban Marxizmus és likvidátorság címmel adott ki kötetet, annak ellenére, hogy a munka társszerzője Lenin volt, 1936. augusztus 25-én, 52 évesen egy koncepciós perben halálra ítélték és agyonlőtték.
Gyurcsány Ferencet, az MSZP volt elnökét, a 2004 szeptembere és 2009 áprilisa között kormányzó miniszterelnököt szerencsére nem fenyegeti a veszély, hogy Zinovjevhez és társaihoz hasonló sorsra jut. De az már bizonyosra vehető, hogy őt a szocialista párt vezetőinek többsége, a párt idősebb és aktívabb tagjaival együtt likvidátornak tekinti, és ez bizony politikai jövője szempontjából kevés jót ígér. A régi szocialisták úgy érzik, Gyurcsány ultimátuma a párt gyökeres átszervezésére és a vezetés egy kézben történő összpontosítására szembefordulást jelent a forradalmi baloldal politikai-szervezeti örökségével, a különböző néven működő, tömérdek irányváltást végrehajtó, sőt, még a formai folyamatosságot is tagadó sajátos mozgalommal, amelyhez egykor csatlakoztak.
Gyurcsány és a hozzá csatlakozó, de a vezetőségben kisebbségben maradt pártvezetők (Molnár Csaba, Ficsor Ádám, Vitányi Iván, Varju László és mások) frakciója vagy az MSZP-t alakítaná át az elképzelt, és bejegyeztetett Demokrata Párttá, vagy az új Demokrata Pártba vinné át az MSZP-ből mindazokat, akik mindennél fontosabbnak tartják az Orbán Viktor elleni harcot, és ideológiai konfliktusokat félretéve hajlandók összefogni a Fidesz–KDNP ellenfeleivel. Ez a baloldaliakat, konzervatívokat és liberálisokat tömörítő, népfrontos gondolat nem nevezhető újszerűnek. Az MDF ellen szövetkező Demokratikus Charta megalakításával 1992 szeptemberében az MSZP már figyelemre méltó sikert ért el, megalapozta az 1994. áprilisi, nagyarányú választási győzelmét. Ugyanakkor a társadalmi szolidaritás baloldali eszmevilágáról való lemondás veszélyei is nyilvánvalóak, „ideológiai likvidációval” fenyegetnek. Ezt pontosan érzi Szanyi Tibor is, aki nem tartozik a „mandarinok” közé, lévén a kevés számú MSZP-s politikusok egyike, aki jó kapcsolatokat ápol a választóival. Szanyi az MSZP egyik frakcióülésén elítélte a Demokrata Párt megalakítását, Gyurcsány támogatóival szembefordulva kijelentette: „az ország dolgaival kell foglalkozni, és nem ezzel”. Érthető, hogy az MSZP-s politikusok többsége viszolyog a párton belüli baloldaliság likvidálásától. Bizonyára úgy vélik: azok után, hogy a szocialisták 1998 és 2002, majd 2002 és 2010 között, azaz a kormányzati pozícióban hátat fordítottak a társadalmi szolidaritás eszméjének, és az IMF és a Világbank elkötelezett, neoliberális szövetségeseként zászlajukra írták a „nincs ingyenebéd” jelszavát, kimerítették a lehetőségeiket. Eredeti identitásuknak nyoma sem marad, ha ellenzékben sem nyerik vissza a dolgozó tömegek bizalmát. Ha most sem állnak a szegények, az elesettek és a kizsákmányoltak oldalára, lehúzhatják a rolót, ugyanarra a sorsra jutnak, mint volt koalíciós partnerük, az SZDSZ. Gyurcsány viszont úgy véli: a szocialisták még most sem léphetnek az „álbaloldaliság” ösvényére, Pozsgay Imrét és Szili Katalint követve, mert az, legalábbis szerinte, a semmibe vezet. Ráadásul egyhamar Orbán oldalán találhatják magukat, hiszen a Fidesz–KDNP a nemzeti érdekvédelem vonalát viszi, a globalizáció kritikája jegyében már eddig is több érintkezési pontot talált egyes baloldali csoportokkal.
Figyelemre méltó Vitányi Iván egy megjegyzése, amely a Népszabadság május 21-i számában jelent meg, A megújulás kérdései címmel. Vitányi arról ír, hogy nem a Demokrata Párt volt az első kísérlet az MSZP radikális szervezeti átalakítására. Miután a szocialisták 2006-tól szembeszegültek a neoliberális program erőltetett végrehajtásával, „a szervezeti és elvi beszűkülést látva Gyurcsány Ferenc elindított egy programot: újítsák meg a pártot, alakítsuk át Szociáldemokrata Párttá, egyesülve a Szociáldemokrata Internacionálé másik magyar tagjával (amely a nevet is viseli). Ők beleegyeztek volna, a szocialista párt vezetősége visszautasította.”
Ezek szerint volt alapja a szóbeszédnek, hogy a Kapolyi László által a kilencvenes évek közepén felvásárolt és kizsigerelve lefagyasztott párt, s jelenleg legalább három frakcióra szakadt történelmi Szociáldemokrata Párt nevét és apparátusát tálcán kínálták fel az MSZP vezetőségének, de az nem kért belőle. Szomorú végjáték: miután a kommunisták 1919 és 1948 között, miközben könyörtelen harcot folytattak a szociáldemokraták ellen, kétszer is magukba olvasztották az 1890-ben alapított történelmi MSZDP-t, majd az 1989–90-es rendszerváltásig a felismerhetetlenségig szétverték és tönkretették. De még ezzel sem elégedtek meg: 2006 után immár a tetemével akartak harmadszor egyesülni, egyfajta „nekrofil likvidáció” jegyében, de ehhez már a jobb érzésű szocialista politikusoknak sem volt gusztusuk.
A „Demokratikus Koalíció platform” látható kisebbségben maradt az MSZP-n belül, és a Gyurcsány Ferenc által kikényszerített, júniusban megrendezendő párton belüli népszavazás eredménye legalábbis bizonytalan. Nem tudni, pontosan hány tagja van a pártnak, hányan voksolnak majd. Egészen más szám jelenti a többséget, ha több mint harmincháromezer, mint ha tizenhét-tizennyolc ezer taggal számolnak. Emlékezzünk arra is, volt már példa rá, hogy egy-egy szocialista alapszerv létszáma a megfelelő időpontban, a küldöttválasztás előtt, új tagok százainak felvételével a duplájára nőtt…
Alapjában véve a párton belüli demokrácia, amellyel a szocialisták 1990 óta állandóan büszkélkedtek, és szembeállítottak a „vezérelvű” Fidesz felépítésével, tele van ellentmondással, és komoly kockázatot rejt magában. Egy politikai párt ugyanis a szervezetét tekintve, tetszik, nem tetszik, sok tekintetben hasonlít a gazdaság olyan, nagyra nőtt szereplőjéhez, mint egy országos bank. Irányítása nem lehet demokratikus, a vezetőknek kell vállalni a felelősséget, hogy sikeresek-e vagy sem. A demokrácia fő ismérve a pártok esetében, hogy részt vesznek-e a szabad és az alkotmányos előírásoknak megfelelő, rendszeresen megrendezett választásokon. (A bankoknak pedig a szabadpiaci versengésben kell helytállniuk a vetélytársaikkal szemben.) Ugyanakkor a hatékony, célorientált pártvezetés csak a világnézeti szabadságra és az önkéntes egyéni választásra épülhet. Semmi köze sincs ahhoz a „demokratikus centralizmushoz”, amelyet a bolsevikok, mindenekelőtt Lenin talált fel, pártja szervezésekor ötvözve az összeesküvő társaságok és a vasfegyelmű szerzetesrendek jellemzőit.
A júniusban tervezett MSZP-s pártszavazás más szempontból is nonszensz. A Demokratikus Koalíció platform által ajánlott hat kérdés, akárhogy is fogalmazza át a pártvezetés, lényegében arról szól, hogy Gyurcsány kezébe kerüljön-e vezetés a párton belül, vagy sem. Vagyis arról, hogy demokratikus módon felszámolják-e a párton belüli demokráciát (amely valójában a különböző irányzatok közötti egyensúly fenntartását jelenti), vagy sem. Erősen kétséges, hogy az MSZP tagságának többsége elegendő arányban vesz-e részt egy ilyen belső pártválasztáson, amelyhez hasonló sem történt a rendszerváltás utáni Magyarországon. Honnan gondolja Gyurcsány, hogy a nagyobbrészt nyugdíjas tagok, akik inkább a múlt emlékei, mint a jövő tervei miatt maradtak a pártban, magukra vállalják majd a döntés felelősségét?
Az MSZP tagsága a párttal együtt meggyengülve, elbizonytalanodva kerülhet ki egy ilyen hatigenes pártnépszavazásból. Az eredményt meg is óvhatják, eredményét a bíróságon megtámadhatják. Már maga az a tény, hogy egy olyan párt, amelynek 1945 utáni elődei, az MKP, az MDP és az MSZMP a kollektív bölcsesség birtokosai voltak, és 1990 után MSZP-ként három választást is képes volt megnyerni, most nem képes eldönteni, hogy baloldali legyen-e vagy sem, és ki vezesse, eleve rombolja a belé vetett bizalmat. Nem csoda, ha hívei már az ésszerűnek tűnő reformokat is életveszélyesnek tartják, és Gyurcsányban, akit három-négy éve még messiásnak tartottak, most likvidátort látnak. Márpedig, ha a politikusokba vetett hit átcsap hitetlenségbe, a bizalom bizalmatlanságba, a folyamatot szinte lehetetlen visszafordítani. Ma már azt sem tartom lehetetlennek, hogy Csintalan Sándornak igaza lesz, aki, midőn Gyurcsány feltűnt a színen, azt mondta: „1989-ben Fletó vezetőként már megásta a KISZ sírját. Most az MSZP-n a sor.”

A szerző újságíró