(mi a skizofrénia )

Én nem tudom, dünynyögte hajnali ötkor B. Lajos, mi a franc riasztott fel legszebb álmomból. Bódultan ült szétzilált ágya szélén, s csak annyi rémlett fel zaklatott agyában, hogy egy emelvényen ül a Párt régi harcosai között, ütemes taps hallatszik, s Aczél elvtárs személyesen kezet szorít vele, mivel őt, mármint B. elvtársat beválasztották a Központi Bizottság tagjai közé.
„Micsoda baromság – gondolta. – Huszonegy évvel a rendszerváltozás után, hogy a fenében lehet a KB-tagságot vágyálomnak nevezni? Ettől riadtam volna fel talán? De hisz régóta nem vagyok elvtárs, hanem B. úr egy multicég igazgatótanácsában, Gucci cipőben és Armani öltönyben. Ez a Freud sem lehetett egészen normális.” Megpróbált visszaaludni, de valami furcsa, misztikus csörömpölés felébresztette újra és újra. Vakrémület fogta el, amikor rájött, hogy nem a mobiljai közül szól valamelyik, hanem éjjeliszekrényén a relikviaként őrzött tárcsás, fekete K-telefon, a közvetlen vonal, ami KB-tagként összekötötte a legfontosabb állami és pártintézményekkel. Ez a készülék huszonkét éve némult el, azóta nem is volt bekapcsolva, dísztárgyként funkcionált, mintegy felidézve a rég tovatűnt időket. Mostanság legfontosabb hívásait egy lehallgatásbiztos okostelefonon fogadta, aminek a számát csak a multicég legfontosabb vezetői és régi barátai ismerték, akikkel a KISZ-táborokban s egyebütt hozta össze a jószerencse. A moszkvai VIT-en jött össze a feleségével, aki akkoriban még nem horkolt, s úgy simult hozzá a tábortűz fényénél a Bunkócska dallamára, mintha sosem akarná elengedni. Nem is engedte el. Ezen az okostelefon sem tudott segíteni, amely most egyébként is mélyen hallgatott.
A másik viszont, a síron túli, kitartóan csörömpölt, túlharsogva az asszony füttyeit és horkantásait. B. Lajos remegő kézzel vette fel a fekete kagylót, és félénken beleszólt: „Halló! Ki az?” „B. elvtárs? – kérdezett vissza egy érces férfihang, majd választ nem várva emígy folytatta. – Ma éjjel az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet déli hadseregcsoport vezérkari főnöke, Borisz Szergejevics Tyulenin altábornagy Molotov-koktélos merénylet áldozata lett. Ezért Kádár elvtárs személyesen és haladéktalanul összehívta a Politikai Bizottságot.” B. Lajos nem hitt a fülének, mégis azt mondta: „De hiszen én sosem kerültem be a PB-be.” „Nekem mondja?! – kérdezte immár gúnyosan és fölényesen a hang. – De a három per hármas, kettes és egyes főcsoportfőnökség egyhangúlag azt állítja, hogy a merényletet jobboldali, fasiszta, Nyugat-barát körök követték el imperialista támogatással. Mi sem valószínűbb, hogy Brüsszel érintett az ügyben.” „És én mit tegyek?” – rebegte B. Lajos. „Hogyhogy mit? Úgy tudjuk, kiváló kapcsolatokat ápol befolyásos nyugati körökkel, vagy tévedünk? Nem maga nyilatkozta a nyugati lapoknak, hogy Magyarországon felütötte a fejét a fasizmus?” „Az most van – hebegte B. Lajos. – Most, nem akkor, amikor itt ideigleneskedett a szovjet déli hadseregcsoport.” „Maga nem ismeri azt a verssort, hogy most vagy soha? Világos, hogy a jelenlegi magyar fasiszta kormány áll a merénylet mögött. Magát, B. elvtárs, a PB szakértőként kívánja meghallgatni. Tíz percen belül ott lesz a lakásánál egy fekete Csajka sofőrrel.”
B. Lajos most már biztosra vette, hogy álmodik. Mégsem merte lecsapni a telefont. Inkább azt rebegte: „Igenis.” Idegességében a pizsamájára húzta fel az Armani öltönyt. Szívében felemás érzésekkel állt ki a rózsadombi villa elé. Reggel hétig várta a fekete Csajkát. De csak fehér Mercedesek és sötétkék Audik jöttek. Hétkor zokogni kezdett, mert rádöbbent, hogy súlyos skizofrén.
A kórházban, bármit kérdeztek tőle, csak azt makogta: Én nem tudom, én nem tudom…