Összefogás a jövő felélése ellen

Kell-e aggódnunk a magas államadósság miatt? – teszik fel a kérdést még manapság is sokan, amikor Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország az összeomlás szélén áll. A 2002 és 2010 közötti magyar államadósság-növekedés okait vizsgáló parlamenti bizottság által megkérdezett korábbi pénzügyminiszterek és az exkormányfő válaszaiból az is kiderült, hogy nem volt köztük egy sem, aki egy cseppet is aggódott volna amiatt, hogy az ország államadóssága egyre növekszik, miközben olyan mértékben adósodtunk el, mint az elmúlt 150 évben még soha. Sokan szükségtelenül alacsonynak vélik a kormány adósságcélját, amelyet az alkotmányban is rögzítettek. Van, aki egyszerűen azzal érvel, hogy a magyar államadósság alacsonyabb az eurózóna átlagánál, egyáltalán nem lógunk ki a sorból. Magyarországon jelenleg „csupán” 80,2 százalékos a GDP-arányos államadósság mértéke, míg Németországban 83,2 százalék. Miért kell nekünk jobban aggódnunk, mint a németeknek? Legelőször is azért, mert mint közismert, Argentínában 2001 végén elég volt 45 százalékos GDP-arányos államadósság a teljes összeomláshoz. Ebből is látható, hogy egy-egy országnak az éppen még elviselhető adósság mértéke meglehetősen különböző is lehet. Vegyük sorra, milyen okai lehetnek ennek!
Egyrészt Németország és Magyarország esetében óriási a különbség a két ország gazdasági erejét meghatározó hazai vállalkozások versenyképessége és pénzügyi stabilitása között. Magyarországon a kilencvenes évektől Írországhoz és Szlovákiához hasonlóan torz gazdasági szerkezet jött létre, amelynek következtében ma a magyar gazdaság teljesítményének, exportjának döntő részét a külföldi tőkebefektetők által létrehozott vállalkozások adják. Ezek a vállalkozások nemzetközi szinten is versenyképesek, ők húzzák a magyar exportot, a magyar gazdasági növekedésnek is ők a motorjai. Ennek ellenére az állam költségvetésébe befolyó adóbevételek döntő részét mégis a hazai vállalkozások és az azokban dolgozó lakosság fizeti be a költségvetésbe, és a hazai kis- és középvállalkozások foglalkoztatják a magyar lakosság döntő részét is.

Ki fizeti a legtöbb adót?
Hazánkban mindössze ötezerre tehető azon vállalkozások száma, amelyek forgalma éves szinten eléri az egymilliárd forintos lélektani határt, és ez gyakorlatilag évek óta változatlan, amelynek következtében Magyarországon kicsi a középvállalati szegmens. Németországban a hazai középvállalatok jelentik a gazdaság alapját. A korábbi évek rossz gazdaságpolitikája és a pénzügyi válság együttes hatása következtében ma már nem nagyon találunk Magyarországon olyan ágazatot, ahol ne a működő tőkehiányos, alacsony jövedelmezőségű hazai cégek lennének döntő többségben, ahol a kifizetetlen számlák problémája elsősorban fennáll. A hazai vállalkozások döntő része nemhogy nem versenyképes jelenleg a külföldi piacokon, de pénzügyi helyzete is rendkívül instabil. Ezért fontos Magyarországon, hogy ne csupán az export, hanem a belföldi fogyasztás is növekedjen, és minél több hazai vállalkozást foglalkoztassanak alvállalkozóként a nálunk működő multinacionális vállalatok. Ezáltal nálunk is megerősödhetnének a hazai kis- és középvállalkozások, egyre több kisvállalkozás válhatna középvállalkozássá, és alacsonyabb adóterhelés mellett is több adóbevétel folyhatna be a költségvetésbe. Egyúttal megindulhatna a foglalkoztatás jelentősebb bővülése is. Emiatt hazánkban egyáltalán nem igazak azok a nálunk fejlettebb és versenyképesebb hazai vállalkozásokkal rendelkező országokban egyébként helyénvaló közgazdasági doktrínák, hogy a GDP és az export növekedése fogja elősegíteni az egészséges gazdasági fejlődést, a költségvetés stabilizálását és a foglalkoztatás bővülését. Ezért kell olyan megoldásokat alkalmaznia a kormánynak, amelyek nem tekinthetők ma még szokványosnak Európában, de jó néhány az utóbbi években és a pénzügyi válság dacára is egyre inkább megerősödő országban, például az úgynevezett BRIC-országokban (Brazília, Oroszország, India, Kína), egyre inkább elterjedtek. Le kell végre számolnunk azzal az illúzióval, hogy az ország pénzügyi helyzete hosszabb távon és fenntartható módon kizárólag a külföldi tőkebefektetések révén stabilizálható, vagy hogy a foglalkoztatás jelentősen csak azok által bővíthető. Nem tartható fenn az sem, hogy a vállalkozások egyik fele jelentős extraprofitot realizáljon és eközben minimális adót fizessen, jelentős adókedvezményeket élvezzen, miközben a másik, nagyobbik fele alacsony jövedelmezőségű legyen, napi fizetési gondokkal küzdjön és mégis egyre több adót kényszerüljön fizetni.

A Takarón túl nyújtózkodtak
Az államadósság szélesebb értelemben az állam összes kötelezettségvállalását is magába foglalja, beleértve a nyugdíjakat és mindazokat a szolgáltatásokat, javakat, amelyek kifizetésére a kormány szerződött, de csak a jövőben kell kifizetnie. Például a PPP-konstrukcióban létrejött szerződéseket, a különféle állami garanciavállalásokat. A nyugdíjkaszszát a Bajnai-kormány saját állítása szerint hiánymentesen, de gyakorlatilag 800 milliárd forintos hiánnyal adta át 2010-ben utódjának. Ekkora plusz összeget igényel a költségvetéstől ugyanis a jelenlegi nyugdíjak kifizetése a befizetett járulékokon felül. Elsősorban ezért szükséges felülvizsgálni és megváltoztatni a korengedményes nyugdíjak nálunk meghonosodott rendszerét. Magyarországon valósult meg a kelet-közép-európai országok közül a legtöbb PPP-program. Többek között a tiszalöki börtön, az M5-ös és M6-os autópálya túlnyomó része és számos felsőoktatási intézmény beruházása. A korábban csodaszerként beharangozott PPP- konstrukció magyarországi szerződéskötési gyakorlatáról kiderült, nem felel meg az uniós normáknak, a résztvevő magánszférának a korábbiaknál lényegesen nagyobb kockázatot kellene viselnie. A konstrukció legfőbb „előnye” a korábbi kormányok számára eddig is az volt, hogy az adott évi költségvetési hiányt nem növelte jelentős mértékben az adott beruházás költsége, mivel elnyújtva, hosszabb idő alatt kellett rendezni a számlát, évente fizetendő szolgáltatási díj formájában. Azaz lehetővé tette az akkori döntéshozók számára, hogy tovább nyújtózkodjanak, mint ameddig a takaró valójában ér, az állam jövőbeni bevételei terhére költekezzenek. Ennek az lett a következménye, hogy ezek a beruházások esetenként négyszer, ötször többe kerülnek, mint ha azt az állam saját maga finanszírozta volna.

Rédly atya kezdeményezése
Az államadósság szélesen értelmezve sem azonos az ország adósságállományával. Magyarországon a vállalkozások és a lakosság jelentős része is meggondolatlanul eladósodott, ráadásul nem forintban, nem euróban, hanem svájci frankban. A magyar lakosság eladósodására 2006 decemberében a világ legnagyobb hitelminősítő intézete, a Moody’s is figyelmeztetett. Ez az adósság ugyanis, akárcsak az államadósság, növeli az ország csődbe kerülésének kockázatát. Ezért egy felelős állam nem bátorítja állampolgárait arra, hogy eladósodjanak. De nem hagyhatja magára sem állampolgárait, ha emiatt bajba kerültek, és elveszthetik a tetőt a fejük fölül. Ám természetesen azt sem teheti, hogy helyettük fizesse vissza az adósságukat.
Vajon mekkora a magyar nemzeti vagyon összértéke? Nőtt vagy csökkent ez az érték az elmúlt években? Egy-egy kipattant botrány (a moszkvai kereskedelmi képviselet, csepeli bérlakások, HM-lakások, a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány kilenc szállodájának eladása stb.) kapcsán tudunk csak arra következtetni, hogy ezen a téren is alapjában véve a felelőtlenség és a hanyagság vált jellemzővé.
Szerencsére nem mindenki gondolkodik úgy, mint a 2002 és 2010 között regnáló kormányok egykori pénzügyminiszterei és más tagjai, aki közül egy sem akadt, aki vállalta vagy elismerte volna felelősségét, és még kevésbé kért bocsánatot az ország lakosságától a parlamenti meghallgatásokon eddig megkérdezettek közül. Mint ismeretes, Rédly Elemér atya kezdeményezésére létrejött egy alap, amelybe az államadósság elleni harc jegyében bárki megteheti a felajánlását. Az első egymillió forintot maga Rédly Elemér atya ajánlotta fel az Összefogás az Adósság Ellen Alap javára.
Rédly atya cselekedete példaértékű, itt az ideje, hogy véget vessünk a hanyagságnak és a felelőtlenségnek az ország sorsának alakításában, és ennek mindannyiunk közös ügyének kell lennie. Ne folytonosan másoktól várjuk a sorsunk jobbra fordulását, mindenki tegye meg a maga helyén, amit lehet! Ugyanakkor joggal várhatják el az ország adófizető állampolgárai, hogy olyan emberek, akik hanyagul és felelőtlenül látták el a közfeladatukat az ország irányításában, soha többet ne kaphassanak lehetőséget a közpénzek elosztásában.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár