Kitört a június, boldogan csoszogok a kertben. Reggelenként frissen szedjük mindazt, ami éppen adatott, mondhatjuk elégedetten, hogy a munka gyümölcsét. Saját spenót kerül a lasagnéba, tépkedjük a tízféle saláta leveleit, rukkola- és édeskömény-nagyhatalom lettünk, kapálás vagy locsolás közben unottan felnyúlok egy cseresznyéért. A teli kosár eper már maga a giccshatár. A bodzaszörp palackozva, hamarosan követi a ribizli és a meggy. Jó, van benne napi tíz óra meló, de kit érdekel ez ilyenkor. Kicsit olvasni cigiszünetben a veteményesben, és sokat írni. Tolsztojánus attitűd, muzsikok nélkül. Jamie Oliver arcán látni sok pénzért azt a révületet, amelyet a feleségem felfedez az enyémen, amikor a föld felkupacolása közben véletlenül kifordítok két krumplit. A boldogság nem számlafüggő. A világmindenség, kicsiben. És még hol van az idő, amikor az ember reggelente bágyadtan turistasószórót süllyeszt a zsebébe, és ténferegni kezd a paradicsomkertben, válogatva formák és ízek között. Nem mosok, nem hámozok semmit (héjába’ a vitamin), minek, a legdurvább cucc, amit használok, az a bordói lé, és azt is időben abbahagyom. Az uborka most még kicsi. Eleve az van, hogy vergődünk a talajjal, meg a többivel, amit nem szeret, meg hát még nincs itt a szezonja. Szezonja úgy van neki, hogy durván beleavatkoznak az életébe, amiből a legenyhébb hatás az üvegházé, a többit itt most ne is feszegessük, mert elfog a szomorúság, ha arra gondolok, mennyi szemetet eszünk össze a szupermarketek polcairól. Most éppen a spanyolokkal van baj, már amennyiben és az ő uborkájukkal. Valljuk be, ez a globalizmus maga, minek szépítsük. Ugyanis az, hogy egy feltételezett spanyol uborkaszállítmány eddig tíz halálesetet okozott Észak-Németországban, és a baktérium már Svédországban, Dániában, Angliában, Hollandiában, Ausztriában és Svájcban korzózik, de Spanyolországban nem (!), azt jelenti, hogy a sajnálatos eseménysorozat túlnő önnön jelentőségén. A spanyolokat amúgy is az ág is húzza – mínusz Xavi, Iniesta, de az a hódolat Katalóniáé –, amit összeraboltak az indiánoktól, azt a tizenkilencedik században elszerencsétlenkedték, most meg lelustázzák őket a németek, az uborkát meg ezek szerint Libanonból hozatják maguknak. Ettől persze még a kézmosás a szocializáció szerves része. Nekünk ez csöppnyi szünet, most éppen nem a magyarokkal szórakoznak Brüsszelben.
Visítva, röhögve vesznek búcsút David Pressman amerikai nagykövet-aktivistától a mémgyártók