A mostani válaszúton dől el minden

Angyán József drámai vitaindítójában pontosan fogalmaz, amikor azt írja: „Korunk ökológiai, gazdasági, pénzügyi és demográfiai válságtünetei, élelmiszerbotrányai és katasztrófái sorra ráébresztik a világ országait a vidék értékei megőrzésének fontosságára. Arra, hogy a nemzetek biztonsága a korábbi évszázadoktól eltérően ma már sokkal inkább a természeti erőforrások és rendszerek megőrzésétől, az azok feletti nemzeti önrendelkezés megtartásától, a velük való felelős gazdálkodástól, a mezőgazdaság és a vidék fejlesztésétől, az élelmezési és élelmiszer-biztonság, az energia- és vízellátás továbbá a környezet biztonságának megteremtésétől függ.” Majd úgy folytatja, hogy „a Magyarországon végbement változásokat az elmúlt 20-25 évben láthatóan nem ezek a szempontok irányították”. Nem, valóban nem ezek a szempontok irányították! Mi több, ezek a szempontok nem csupán az elmúlt 20-25 évben nem irányították a magyar vidék életét. Az a végzetes reprodukciós katasztrófa felé tartó lepusztulási lejtő ugyanis, amelyen a magyar társadalom ma is sodródik, már évszázadok óta tart. Nagyon fontos dolog, hogy ahogyan Ángyán József teszi, kimondjuk azt, hogy „a dolgok soha többé nem mehetnek úgy, hogy az állam a közjó helyett zsákmányszerző magánérdekeket, a munka helyett a spekulációt, a helyi gazdaság és társadalom, a nemzeti önrendelkezés erősítése helyett a globális kisajátítást, a társadalom szövetének felbontását, hagyományaink és értékeink feladását szolgálja”.
A történelem döntően arról szól, hogy amelyik emberi közösség nem képes saját elemi létérdekeinek pontos felismerésére és/vagy annak bátor képviseletére, az elpusztul. Ez ilyen egyszerű. A magyarság az elmúlt háromszáz év során egyre kevésbé képes helyzetének elemi szintű megértésére is, és ezért van elpusztulóban. Hazugságban és félelemben él, márpedig, ahogyan Bibó István írja „ha a dolgokat néven nevezni nem lehet, és nem is szabad, akkor ez előbb-utóbb az egész közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez vezet”. Magyarország és benne a vidék súlyos helyzete alapvetően erre az öngerjesztő torzulásra vezethető vissza, és ezt azokkal a bármilyen jó szándékú és helyénvaló fogadkozásokkal, hogy ez után majd „értékelvű, az erkölcsi normákhoz viszszatérő, azokat tiszteletben tartó, a köz szolgálatában álló, patrióta, nép-párti politikát folytatunk”, nem lehet. Noha az igaz, hogy a változás lényege lelki, erkölcsi szellemi természetű kell legyen.
Hanyatlásunk oka, hogy egyre pusztítóbb birodalmi függések közt élünk, ezért félünk, így mindig azt hazudjuk, hogy ez nem így van. Amikor aztán összeomlik a birodalom, és romjai maguk alá temetnek minket, akkor azt ugyan már bátran kimondjuk, hogy milyen szörnyű is volt ez a birodalmi elnyomás, ám megint azt hazudjuk, hogy de most már végre szabadságban élünk, pedig valójában csak annyi történik, hogy egy újabb és még pusztítóbb birodalmi függésbe kerültünk.
Természetesen 1990 óta sem történik más, mint hogy újra szabadságnak, demokráciának hazudjuk a még pusztítóbb birodalmi függést és kifosztást. Az országot helytartóként uraló globális oligarchikus struktúrák azért hazudják ezt, mert hatalomgyakorlásuk szempontjából ez így hatékony és kényelmes. A politikai rendszer pároligarchiái pedig azért, mert csak így remélhetik, hogy kellően kollaboráns uralomgyakorlásukat megjutalmazza a „globalogazdi”, és többnyire valóban ez történik. Mindez ráadásul fokozottan igaz az óriási befolyással bíró államigazgatási elitekre, amelyek az oktatási rendszerben folyamatosan uralkodó birodalmi függés miatt az impérium hamis metanyelvén kívül más nyelvet nem ismernek, és amelynek használata során így számukra mindig a birodalmi kifosztó gépezetek érdekeinek érvényesítése az egyetlen szakmailag helyes megközelítési mód.
Az évszázadok óta tartó, hazánkat lezüllesztő birodalmi kifosztás önmagában még nem idézett volna elő ilyen súlyos reprodukciós katasztrófát, ám a világot, és benne a minket most uraló impérium olyan mértéktelenül éli fel a külső természet (natura) és belső természet (kultúra) értékmezőit, hogy ez az emberi civilizáció planetáris léptékű összeomlásának veszélyét idézi fel. (A „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” szentháromsága egyébként, amire hivatkozva Magyarország felszámolása is zajlik, közvetlenül a rákos burjánzás metaforája.) Az önkorrekció esélyét egyébként leginkább az teszi nullává, hogy ez a globális hatalmi központ önmagát nem létezőnek tekinti, és a politikailag korrekt beszéd véleményhatalmi fegyverével gyűlöletbeszédnek és/vagy összeesküvéselmélet-gyártásnak minősít minden olyan feltételezést, amely létét egyáltalán diskurzus tárgyává kívánja tenni.
Ebben a helyzetben minden emberi közösség számára létfontosságú, hogy kendőzetlen nyíltsággal elbeszélje a helyzetét, és hasonló őszinteséggel megbeszélje a teendőket. A helyzet elbeszélése csak annak belátására épülhet, hogy a mai magyar társadalmi, gazdasági, politikai eliteket közvetlen felelősség terheli azért, hogy ez a globális pusztító erő minden ellenállás nélkül számolhatta fel Magyarország létalapjait. Az ezzel való kíméletlen szembenézés azért elkerülhetetlen, mert e nélkül minden változási kísérlet komolytalan és hamis. „Az együtt megalkotott nép-párti vidékstratégia közös megvalósításához, széles nemzeti összefogásra, mindannyiunk erőfeszítésére szükség lesz” – írja Ángyán. De, vajon, ha eddig „széles nemzeti összefogás” az alávetteknél önfeladó, önpusztító, az eliteknél pedig cinikus behódolásra épülő viselkedési minták uralkodóvá válásában nyilvánult meg, akkor ez mitől és hogyan fog megváltozni? A tavalyi abszolút többséges győzelem persze reménykeltő tény, de óvnám magunkat attól, hogy ebből téves következtetésekre jussunk. Ez a győzelem a magyar társadalom még gondolkodni képes kisebbségének kétségbeesett segélykiáltása volt, amellyel nemet mondott a végzetes birodalmi kifosztásra. De igenné és valós többséggé ez csak akkor és úgy válik, ha az új kormány sikeresen száll szembe a globalizmussal. Minden szépreményű kísérlet ellenére azonban az elmúlt évet is az határozta meg, hogy ez a globális szuper-struktúra világossá tette, felőle akár száz százalékkal is győzhet egy lokális politikai erő, a maga részéről ő akkor is két dolgot fog mindenáron kikényszeríteni a győztesből: a kifosztó szivattyúk zavartalan üzemeltetését és a kifosztott bennszülöttek féken tartását. Nyomatékul ahhoz, hogy ez nem üres fenyegetés, oktatófilmként most éppen kivégez egy Görögország nevű lokalitást.
Az egész nemzetstratégiánknak és benne a döntő fontosságú agrár- és vidékfejlesztési stratégiánknak két pillérre kell épülnie. Az egyik, hogy a lényeget a legőszintébben feltárva kell felkészülnünk a globális összeomlásra, és ennek következményeire. És ezek közül is a legfontosabbra, a tiszta föld, víz, levegő (mint őselemek) elképesztő erejű felértékelődésére. A másik, hogy egyébként minden tevékenységünknek a globalizáció félrevezetésére kell épülnie. (Jogos önvédelem esetén minden eszköz megengedett!) A helyi társadalmaknak rendszerszerűen meg kell kezdeni a leválást a globális hálózatokról, a pénzügyi, biztosítási, energetikai, közmű, távközlési, média, kereskedelmi stb. rendszerekről, és ezt egy erős nemzetállamnak minden eszközzel támogatni kell. (És nem a függést erősítő multikat kell kitömni újabb ezermilliárdokkal!) Ahol a nemzetközi együttműködési rendszerből adódó kényszerek miatt ez a leválás közvetlenül és technikailag lehetetlen (pl. az egész közösségi jog által szabályozott világban), ott pedig színleg, retorikai szinten tökéletesen együttműködőnek kell mutatkozni, ám közben a gyakorlatban kizárólag a saját érdekeinket kell bármilyen áron képviselni. Az életrevaló gátlástalan cinizmus terén a szomszédoktól, Ausztriától, Szlovéniától és Csehországtól tanulhatunk a legtöbbet.
Végezetül csak megerősíteni tudom Ángyán József zárógondolatait: „A választásokon a polgári oldal a korábban soha nem látott mértékű felhatalmazását az emberektől nem arra kapta, hogy az élet változatlanul menjen a maga útján. Sőt, ha ezt engedné, akkor igen gyorsan dicstelen elődei sorsára jutna.” Igen, ez pontosan így van! És ezen a válaszúton dől el, hogy a bukott rendszer utolsó, vagy a reményeink szerint felépülő új rendszer első kormánya lesz-e a mostani.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár