Demokrácia alibiből

Az a parlamenti albizottság, amelyiknek az volt a feladata, hogy feltárja, mi okból növekedett meg Magyarország államadóssága 2002 és 2010 között ilyen óriási mértékben, összegezte munkájának eddigi eredményeit. Az eladósodás mértékét és következményeit a képviselők és az ország lakói egyformán érzik – a gazdasági szükséghelyzet napi gondjaitól legfeljebb egy szűk, kiváltságos helyzetű réteg tudja függetleníteni magát –, az országgyűlési képviselőkből álló grémium azonban megtehette, amire oly sokan vágynának személyesen is e hazában: beidézhette és kérdőre vonhatta a kérdéses időszak kormányfőit és pénzügyminisztereit. Tény, hogy a 2002 nyarán hivatalba lépett Medgyessy-kormány jó állapotban vette át a gazdaságot (300 milliárd forint plusszal a kasszában, amiből, szerintem, jobb lett volna egy kis aprópénzt a kampányra költeni, akkor most nem fájna a fejünk); a 2009 tavaszától kormányzó Bajnainak pedig már csak az a feladat jutott, hogy eltakarítsa az elődje által felhalmozott szemétdombot. Ez nem sikerülhetett, tény tehát, hogy a magyar állam GDP-arányos külső eladósodása egy Gyurcsány nevezetű politikai kalandor hat évig tartó „kormányzása” idején emelkedett 82 százalékra.
A tényfeltáró országgyűlési albizottság előtt megjelent „szocialista” exkormányfő védekezése ezzel szemben arra szorítkozott, hogy a kritikus mértékű eladósodásért három kormány, köztük a polgári kormány is felelős, amiből legfeljebb az szűrhető le, hogy a közismerten jellemes, ám olykor furcsa észjárású politikus a pachydermia (a bőr kórós megvastagodása) tudományával foglalkozók számára is érdekes eset lehet. A vizsgálatot lefolytató képviselők jogköre csupán addig terjed, hogy a feltárt tények alapján megállapítsák a politikai felelősséget, ami ebben az esetben azonban olyan súlyos és olyan egyértelműnek tűnik, hogy – véleményük szerint – meg kellene vizsgálni a független joghatósági előtti elszámoltatás lehetőségét is. Az elhangzott nyilatkozatra, amely csupa feltételes módú igéből áll, úgy reagáltak a történetben alapvetően érintett MSZP-s politikusok, mint az az afrikai turista, akinek skorpió bújt a cipőjébe, és belelépett. Kovács László – aki 2004-ig a nagyobbik kormánypárt elnöke volt – önérzetesen közölte: nem tud olyan országról a világon, ahol a rossz gazdasági döntésekért a bíróság elé citálnák a politikusokat, az ítéletet demokráciákban a szavazópolgárok mondják ki. A szocialista képviselőcsoport egyik legválasztékosabban fogalmazó tagja (Szanyi) pedig felszólította a kormányt, hogy azonnal oldja meg a magyar lakosság vészes mértékű hiteltartozásának problémáját, amit ez idő szerint a svájci frank abnormális árfolyam-emelkedése és az euró körüli bizonytalanság tesz valóban kritikussá.
Álljunk csak meg egy polgári szóra! A magyar Országgyűlés legöregebb – százesztendős múltú – politikai pártja, amelynek padsoraiban nagyjából ugyanazok ülnek most is, akik széttapsolták magukat a „Feri” hatesztendei produkcióinak láttán, és amikor kellett, a régi buzgó kötelességgel nyomták az igen gombot, észrevehetnék végre, mi történt velük, mi a helyzet ma az országban, és kik felelnek mindezért elsősorban. Eddig nem hallhattunk egyetlen tisztességes, őszinte szót sem tőlük – az egyetlen kilépő kivételével –, a párt frakciója ma nevetséges, sunyi és pofátlan alakok szánalmas és szégyenteljes gyülekezete. Egyetlen elv köti össze őket: a kibújás a felelősség alól, s ennek a gyakorlata a támadás, mint a legjobb védekezés. Az olyan, 1963 óta párttag gumiember, aki még a kádári MSZMP KB tisztségviselője is volt, most a demokráciára, az emberek szabad véleménynyilvánítására hivatkozik, amit a 2006. évi választáskor gazdasági adatok eltitkolásával is manipuláltak Gyurcsányék. Az ilyen múltú politikusoknak a demokrácia szó nem több, mint egy jó alibi. Mint a bűnözőnek, aki éppen akkor ott sem volt…