Útkeresőben

Tétován tébláboló ember állít meg a körúton, eligazítást kér meglehetősen sajátos módon. Egy olyan utcát keres, amelyik most kapott új nevet. Nem tudok ilyenről a környéken, de megeshet, hogy lemaradtam valamiről. Kérdem, hogy nem emlékszik-e az utca régi nevére, vagy legalább az elnevezés jellegéről lenne valami halovány emléke. Erre azt mondja, biztos valami kommunistáról volt elnevezve (nem egy stabil fogódzó), de ő nem szokta megjegyezni a kommunisták nevét. Ezért nem tudom elítélni, bár ez esetben nem sokat profitál a meggyőződéséből. Nem adom fel, és az új elnevezésről kérdezem, hátha mond valami különleges ismertetőjegyet, amiről beugrik a megoldás. De nem járok sikerrel, mert enyhe szemrehányással a hangjában valójában ő igazít el engem: „Hát arra hogy emlékezhetnék? Csak most, a napokban kapta az új nevet!” Az ember már el is fordul tőlem, kétségbeesetten igyekszik újabb, nálam felkészültebb, jobban informált alanyt találni, engem meg bánt, hogy nem tudtam segíteni. Csak az a tudat nyújt némi vigaszt, hogy akkor sem találna oda, ha az utcát nem keresztelik át.
Való igaz, nehéz rátalálni a helyes útra. Nemcsak a materiális valóságban, hanem jelképesen is, ez esetben a jelképeink rendszerében, hiszen sok más zavart keltő cselekedet mellett ott is mindig átformálnak, áthangszerelnek, átkeresztelnek valamit. 1919 augusztusában a román katonák fülig érő szájjal dicsekedtek, hogy Budapestre való bevonulásuk alkalmából román zászlódíszbe öltözött a város, mert mindenütt a vörös-sárga-kék trikolór lobogott. A főváros lakóinak ezt a szégyent is el kellett viselniük, hogy Budapest lobogóját a megszállók őket felszabadítóként ünneplő dekorációnak vélték és hirdették. Jórészt ez a malőr késztette a város vezetőit Budapest zászlószíneinek megváltoztatására. 1930-tól vörös-sárga-zöld színekbe öltözött a város, de a kommunisták kifinomult ízlésének az a kombináció sem felelt meg. Az ő heraldikai munkásságukat méltatlan lenne felidézni, bár az észjárásuk az állítólagos bukásuk után is rányomta bélyegét a köz- és magánéletre. 1990-ben Demszkyék ragaszkodtak a román trikolórra hajazó budapesti zászlószínek visszaállításához, hivatkozva a nemzeti és a fővárosi hagyományokra. Ők, akik minden más esetben lenézték, kigúnyolták, megtagadták, meggyalázták a magyar tradíciókat, akkor egyszer roppant hagyománytisztelőnek mutatkoztak. Aligha tévedünk, ha kertelés nélkül kijelentjük: ezzel is Budapest lakosságát akarták megalázni és provokálni. A Demszky-éra után a főváros zászlaját is lecserélték. Most igazán nem állítható, hogy a Fővárosi Közgyűlés a szakértők véleményével ellentétes döntést hozott, mint tette azt Demszky idejében, mert ezúttal meg sem hallgatták a szakértőket. Az új zászló semmiképpen nem téveszthető össze a románnal, ennyi bőségesen elegendő a művészi, szakmai követelményekből. Budapest zászlajáról és zászlószíneiről Bertényi Iván professzor úr is ír a lapunk múlt szombati számában megjelent, Rendet közösségi jelképeink körül! című cikkében. Abban az írásban idézi fel nemzeti színeink kialakulásának egyik „lehetséges”, mi több, sajnálatos módon hivatalossá vált magyarázatát. A forrás Nyári Pál református lelkész beszéde 1921-ből. Szólott vala a tiszteletes úr ekképpen: „A piros szín szabadságszeretetet ad, fehér része a honfiúi erényt jelzi, zöld színe legyen próféciája a magyar lélek reménysége valóra váltásának.”
Eszembe jutott erről, hogy Ráth-Végh István egy francia ügyvéd hasonló témájú, hasonlóan megható és épületes szónoklatából ragad ki egy részt. „Hivatkozom Franciaország lobogójára, amelyben a fehér szín a hitet jelképezi, a vörös az izzó felebaráti szeretetet, a kék pedig, ha zöld lenne, a reménységet.” A szövegek méltó helyükre kerültek. A francia ügyvéd szavai az emberi butaságokról szóló kötetbe, Nyári tiszteletes gondolatai a magyar alkotmányba.