Üzleti erkölcs és banki gyakorlat

Hajdani választókerületemből megkerestek egy tehergépkocsi-lízingszerződés felmondása kapcsán. A szerződés egy fuvarozó egyéni vállalkozó és a nyolcvanas évektől hazánkban működő, külföldi tulajdonú bank lízingtársasága között jött létre svájci pénznemben 2008 őszén. A szerződés megkötésekor a vállalkozónak a svájcifrank-összeget 148,50 forintos árfolyamon írták jóvá, ez év júniusában, amikor a lízingcég a szerződést felmondta, és a teljes kintlévőséget fizetendővé tette, 232,26 (!) forintos árfolyamon számolták. Mára a svájci frank még ennél is drágább, de akkor ennél lényegesen olcsóbb volt.
A kötéskori és a felmondáskori árfolyam különbözete 56,4 százalék. Ennyivel nőtt a vállalkozó tőketerhe. Könnyen belátható, hogy megbízható üzleti kalkulációkat ilyen ingadozással nem készíthet senki. A banknak pedig illett volna készítenie, amikor a lízinget engedélyezte, mert a lízingelt gépkocsi munkaeszköz, teherautó. Ennek bevételéből kellene a lízingdíjakat állni. A lízingtárgy természetesen maga is a bank részére pótlólagos fedezetet képez. A bank értesítette is a megemelkedett részlet elmaradásakor az ügyfelet, hogy a legnagyobb sebességgel és a legrövidebb útvonalon vigye vissza a teherautót a társaság telephelyére. A felmondott hitelt pedig teljes összegben fizesse vissza. További pót-pótbiztosítékként a vállalkozó családi háza is teher alatt van. Ha nem fizet, azt is végrehajthatják. A pórul járt vállalkozó elmondta, hogy három év pontos fizetés után nemhogy csökkent volna tartozása, de egyenesen növekedett az árfolyammozgás miatt. Elmondta azt is, hogy a lízingcég fogja értékesíteni majd a gépkocsit, ahhoz neki már semmi köze. Befolyik, ami befolyik. Majd a végén elszámolnak a lízingcéggel. Ha nem tud fizetni, akkor dobra kerül a családi ház is. Az értékesítés árbevétele itt is más kezében (végrehajtó) lesz. Ha véletlenül az sem elég, a maradék pénzért a lízingcég haláláig üldözheti, sőt örökösei hagyatékában is megjelenik majd a hagyatéki teher késedelmi kamatokkal.
A napokban oldották fel a kilakoltatási moratóriumot. Lehet már családokat az utcára tenni, ha nem fizetik a lakáshitelüket. Tudjuk, hogy százezer felett van a lejárt lakáshitelek száma. A szám folyamatosan növekszik. A hiteleket a lakhatás megoldására vették fel, mert saját lakást vagy házat akartak, és már nem tudnak fizetni. Bár a jogszabályok csak korlátozott számú kilakoltatást engednek meg, a bankok megtalálják a módját, hogy folyamatos zaklatással távozásra bírják az adósokat, efelől semmi kétség. Erre mindig van költségvetés és kigyúrt kopaszbrigád is.
Hazánk 2003 óta folyamatosan uniós felszámolási rekorder. Az idei előrejelzés húszezer vállalkozás. Nem a hazánkba települt multik, de jórészt nem is a nagyobb kft.-k, zrt.-k mennek tönkre, hanem mikro- és kisvállalkozások. Már hallom is a neolib–neokon zümmögő kórust. Eszerint nem tanultak meg alkalmazkodni a piachoz, ez velejárója a piacnak, kell a tisztulás, és egyéb ostobaságok. A véres valóság azonban más. A rendszerváltozás első éveiben gyors ütemben megszűnt másfél millió munkahely. Sokan jobb híján vállalkozásokba kezdtek, de tőke nélkül. A magánosításból a kicsik ki voltak zárva. Részint a zsíros nagy tételeket külföldieknek adták el messze a piaci érték alatti árakon, részint azért, mert még a privatizációs morzsák besöpréséhez is hiányzott az olcsó hitel. Amikor némi kormányzati erőszakra 1992-ben a jegybanknak be kellett vezetnie a kedvezményes e-hiteleket, a jegybank elnöke olyan bánatosan nézett, mint a boci, amelyik kimaradt a lucernaosztásból. Gondosan vigyázott a feltételek összeállításakor, hogy csak kevesen vehessenek e-hiteleket igénybe. Csehországban viszont szinte utánadobták a vállalkozóknak az 5–10 éves, két-három százalékos privatizációs hiteleket. Mit tehettek Magyarországon a vállalkozásra kényszerítettek egyebet, mint készpénz híján megterhelték a Kádár-rendszerben megszerzett ingatlanaikat (lakások, nyaralók)? Később a bankok rájöttek ennek ízére, és a normál hitelekhez is többszörös fedezeteket, főként ingatlanokat kértek. (A fedezetek piaci értéke néha elérte a 300-400 százalékot!) Gyakori eset, hogy nem elég a cég vagyona, hanem kérik fedezetként a cégvezetők magánvagyonát is. Legutóbb arról hallottam, hogy állami garanciával fedezett hitelhez is kért a bank pótfedezetként személyi tulajdonba tartozó ingatlant is.
A vállalkozási hitelek fedezeteként igénybe vett ingatlanok nem szerepelnek a sokat hangoztatott százezer feletti problémás, kilakoltatásveszélyes otthonok között, de a veszély ugyanaz, sőt súlyosabb, mert a család együtt bukja vállalkozását, otthonát és egzisztenciáját. A vállalkozási körben megterhelt és veszélybe került ingatlanokról nincs pontos ismeret. A baj potenciális méreteire csak abból lehet következtetni, hogy a hazánkban bejegyzett több százezer vállalkozás zöme olyan, ahol a tulajdonos felelőssége korlátlan, tehát anélkül is felel teljes családi vagyonával, ha éppen nincs az ingatlana megterhelve. A bank azonban gondoskodik arról, hogy meg is legyen, sőt legyen a tartozásról közjegyzői okirat is, hogy a végrehajtást se kelljen bírói úton kérni, hanem egyből lehessen a végrehajtó kezébe adni. Néhány százra tehető azon kollaboráns családok száma, amelyek a privatizációs folyamatban tanúsított „érdemeikért” jutottak tehermentes vagyonhoz. Sokan szabad rendelkezésű hiteleket vettek fel, aminek fedezete szintén ingatlan. Ezek sem lakásépítési hitelek, tehát felül vannak a százezres számon. Teljesen mindegy, hogy a tulaj mire költötte a pénzt: nyaralásra vagy vállalkozásba tette. Ha nem tud fizetni, itt is úszik a ház. A veszélyeztetettek jó része bérből és fizetésből él, most lakhatása veszélybe kerül, mert elvesztette állását, és mert a bankok hitel fejében biankó csekket akasztottak a nyakába, ami alapján annyit kell fizetnie, amennyit a bank éppen mond. Százezrével vállalták az emberek hazánkban kényszerből vagy vállalkozó kedvből az üzleti életet, jórészt tőke nélkül. Ezek a kisvállalkozói egzisztenciák együtt a legnagyobb foglalkoztatók. A tőkehiányt sokan közülük ingatlannal fedezett hitelekkel, lízingekkel pótolták, amik most sorban dőlnek be. A kicsik bedőlését gyorsítja, hogy a beszállítóknak a nagyok egyszerűen nem fizetnek. A csőd- és a felszámolási törvény kínálja a jogi kiskapukat.
Az építőiparban ezt már sportként űzik. Nagy építőipari cégek csődbe tudnak menekülni, miközben százával hagyják kifizetetlenül alvállalkozóikat. Az alvállalkozók viszont teljesítményüket olyan hitelből finanszírozták, aminek fedezete sokszor éppen saját otthonuk. A bankok tisztában vannak a nagy cégek praktikáival, és a velük szembeni követelésekre nem hiteleznek, mert ők is jól ismerik a csődtörvény kiskapuit. A mikro- és kisvállalkozói szektor bedőlése elsősorban a tulajdonosokat, azok vállalkozási vagyonát és otthonát veszélyezteti. Ők vállalkozóból lehetnek munkanélküliek, de el kell küldeniük alkalmazottaikat is. A bedőlések problematikája tehát sokkal nagyobb, mint ami eddig a vizsgálat fókuszában van. Nemcsak a munkavállalók egy részének otthona került veszélybe, de további otthonok is, valamint számtalan, a hazai vállalkozási szektorban meglévő munkahely is. Ehhez a problémahalmazhoz kell a megoldást méretezni. A hozott intézkedések még a szűkebben vett lakáshitel-problémákat sem oldják meg, mert nincs elég pénz erre a kormány zsebében.
Elméleti lehetőségként merül csak fel, hogy a bankok elkezdenek újra hitelezni. Ők továbbra is kivonják a pénzt a gazdaságból. Kockázatot nálunk nem vállalnak. Azzal vannak elfoglalva, hogy a hazaiakat a házból, a cégből kitúrják. Nem is kell nekik kockázatot vállalni, mert a jegybank előzékenyen fogadja be százmilliárdjaikat messze az infláció feletti kamatokon, kockázat nélkül. Nálunk ugyanis ellenbankolás folyik. A bankok nem azért gyűjtenek betéteket, hogy azokat a gazdaságba hitelezzék, hanem azért, hogy a jegybankba tegyék. A jegybank nem ellátja a gazdaságot pénzzel, hanem kiszárítja a pénzforrásokat. Nálunk válságban is messze az infláció felett van a kamat, máshol messze az alatt. Mindenki téved, csak a magyar jegybanknak van igaza – szajkózza a neolib–neokon kórus. Ha nincs a kormánynak elég pénze, és a bankok sem hiteleznek, a probléma kezelésére csak egy megoldás marad: megkurtítani azok hasznát, akik eddig a bajok okozásából zsírosan profitáltak, és ezután is a növekvő nyomorból kívánnak hasznot húzni.
Meg kell védeni a családokat és a hazai vállalkozásokat. Be kell vezetni a családi és egyéni csődöt, ami sok országban működik régóta. Ez egyaránt véd családot és hazai vállalkozást. Meg kell szüntetni a banki biankóra hitelezés gyakorlatát is, vissza kell állni a nemzetközileg évszázadok óta működő fedezeti szabályokhoz és a banki felelősség- és kockázatvállaláshoz. A hazai növekedési adatok is jelzik a bajt. Megragadtunk a 2–3 százalék közötti résben. Ezt az exportmultik csinálják, a haszon is az övék. Ebből keveset lát a költségvetés, szinte nincs új munkahely, még mindig zuhan a fogyasztás. A hazai tulajdonú gazdaság továbbra is haldoklik (kivéve a kollaboráns réteg). A hazai tulajdonú kis és közepes cégek dinamikus növekedése nélkül elfelejthetjük a felzárkózást. Ehhez pedig forrás kell. Az állam nem tud adni, de dönthet a források újraosztásáról jól előkészített törvényekkel. Mindez nem megy konfliktus nélkül, de az sem, ha újabb félmillió középosztálybeli zuhan a roncstársadalom vigasztalanságába. A hazai és nemzetközi ballib–neokon papagájkommandó újra beindul majd. Nem a minden üzleti erkölcsöt nélkülöző banki gyakorlatot marasztalja el, hanem a piaci szabadságot félti.
Remélem, a hasonló álszent siránkozásokon már kellőképpen megedződtünk a féléves uniós elnökség alatt.

A szerző közgazdász