A lázadó két típusa

A Magyar Nemzet július 14-i számában Fricz Tamás arra a kérdésre válaszol, hogy kik azok a Cohn-Benditek, és mi motiválja féktelen indulataikat. Érdemes arra a kérdésre is válaszolni: kik voltak? A magyar miniszterelnök ugyanis válaszában kiemelte, miszerint mindkettőjükben van lázadó hajlam, de míg ő maga a diktatúra ellen, Daniel Cohn-Bendit a polgári demokrácia ellen lázadt. E kijelentés igazságértékét szeretném kiemelni, különben csak bonmot-nak, szellemes riposztnak tűnhet.
Az Európai Zöldek – Európai Szabad Szövetség társelnökének vitatott hírnevét 1968 májusának diáklázadásai alapozták meg. A francia államnak csillagászati károkat okozó eseménysornak a hazai sajtóban előbb egy marxista, majd egy újbaloldali értékelése dívott. Ők is forradalmárnak keresztelték Cohn-Benditet. De hogyan látta-értékelte ’68 májusát az akkori államelnök, Charles de Gaulle, és hogyan a miniszterelnök, Georges Pompidou?
A világháborús hős, De Gaulle tábornok éppen erős kézzel tartotta ideiglenes kormánya ügyeit, amikor Cohn-Bendit 1945 áprilisában meglátta a türelmes napvilágot, de a tábornok 1946. januári, váratlan lemondása után a nemzeti erők háttérbe szorultak. Addig azonban vigyázott, hogy a németekkel szembeni ellenállásban népszerűséget szerző kommunisták ne kerüljenek kulcspozícióba. Noha a kormányrúd nem került a kezük közé, a negyvenes évek végén és az ötvenes években a párizsi szellemi centrumokat, a sajtót, a felsőoktatás társadalomtudományi és filozófiai részlegeit már a kommunista entellektüelek uralták. Elkezdődhetett a sárkányfogvetés, amely 1968-ra ért be.
1958-ban, abban az évben, amikor Cohn-Bendit szülei – a nácik elől Franciaországba menekült német apa és francia anya – visszatelepültek az NSZK-ba, De Gaulle is visszatért a hatalomba. Kimentette hazáját az algériai háború káoszából, rendet teremtett odahaza, új alkotmányt íratott, és megalapozta a ma is működőképes V. Köztársaságot. Munkatársai, mindenekelőtt Pompidou segítségével gazdasági-társadalmi növekedési pályára állította hazáját. Tíz év után már rá sem lehetett ismerni az országra. Igen ám, de a háború előtti átlag negyedmilliós gyermekszaporulat a világháború után 800 ezerre nőtt, az egyetemisták száma a tíz évvel korábbi 175 ezerről 1968-ra már 530 ezerre emelkedett.
A zavargások március 22-én kezdődtek. Ezen a napon Párizs északnyugati külvárosában, a nanterre-i egyetemen mintegy százötven hallgató elfoglalta az igazgatósági épületet. Az ok: a hatóságok középületeket rongáló egyetemistákat tartóztattak le. A tiltakozó határozat megfogalmazásában Cohn-Benditnek döntő szava volt. Már hónapokkal azelőtt is volt hősi tette: haverjaival szimbolikusan elfoglalt egy lánykollégiumot. Hogy „korunk hőse” lett, azt mégis a sajtónak köszönheti. Látványos szereplései alkalmassá tették arra, hogy a fényképészek kiemeljék a diák lázadók szervezetlen tömegéből. Amikor május elején a lázongások átterjedtek Párizs belvárosába, még részt vett a Sorbonne elfoglalásában, de az események további menetére nem volt különösebb befolyása. A róla készült, kérkedő szemtelenségű fotók miatt lett a – De Gaulle szótalálatával – hajcihő (chienlit) szimbóluma. Megtehette, mert tudta, hogy nem esik bántódása. Nem volt fizikai tétje fellépésének, vigyáztak testi épségére. Hiszen demokrácia volt, mégpedig olyan, hogy az elnök minden fontosabb döntését népszavazásnak vetette alá. Még a saját unokaöccse is ott masírozott a tüntetők között a Latin Negyedben.
A hetvenes éveinek végét taposó elnök a sajtót és főleg a rádiót tette felelőssé az események elfajulásáért. A média – mondta a fiának a magyarul is olvasható Apám, De Gaulle című könyv szerint – a szakszervezetek, ilyen-olyan fővárosi klikkek hitbizományaként működik. A Nouvel Observateur újság például így adta a lovat a diákok alá: „A család nem azért van, hogy megtanítsa az élet szabályait, hanem hogy teljesítse a gyermek akaratát: nincs több cenzúra. Az iskolának nem az a feladata, hogy átadja a tudást, hanem hogy biztosítsa a tanuló kibontakozását.” Ilyen médiakörnyezet tette lehetővé, hogy beérjen a francia értelmiség egy kisebbségének a véleményterrorizmusa. Később az országos napilapban, a Le Monde-ban kiáltványt jelentetnek meg, amelyben követelik a kiskorúakkal folytatott szexuális viszony büntetlenségét. Az aláírók között van Cohn-Bendit gátlástalanságban verhetetlen mestere: Jean-Paul Sartre. Egy, az idén Párizsban megjelent interjúkötetben filozófusuk egy amerikai újságírónak gyűlölködve zsolozsmázza oldalakon keresztül, hogy De Gaulle egy szélhámos és csaló (a közvélemény feltehetőleg azért tartja napjainkban is a valaha élt legkiválóbb francia államférfinak!), Pompidou meg egy piszkos alak. Szerinte a világ jó forradalmárokból (Mao Ce-tung, Che Guevara, Fidel Castro stb.) és piszkos burzsoáziából, illetve a keresztény szokásaikba avasodott polgárságból áll. Ez is hatott a cselekvésükhöz eszmei indoklást kereső fiatalokra. Cohn-Bendit önmagát marxista–anarchistának tartotta, de a kommunizmust elutasította. Azóta fejlődött ő is: a mai kommunistákkal már együtt szavaz.
De Gaulle kezdetben nem vette komolyan a felfordulást. „Azt mondják, hogy sztrájkolnak – jegyezte meg –, de mivel nem termelőszféráról van szó, egyszerűen csak hiányoznak. Egyetemistának vallják magukat, pedig sokan csak kollégisták vagy túlkoros gimnazisták.” Politikai testamentumában, A gordiuszi csomóban Pompidou is kiemelte, hogy a szervezők közül többnek már rég el kellett volna végeznie az egyetemet. Csakhogy jómódú szülők gyermekeként többségük nem ismerte a munkához szükséges fegyelmet. Pompidou, akinek legfőbb gondja, hogy emberéletben ne essen kár, azt állította: a lázadozókat külföldről pénzelték. De Gaulle szerint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Izrael titkosszolgálatai azon dolgoznak, hogy őt eltávolítsák a hatalomból. A pénzügyi világ bizonyos szegmensei egy kezelhetőbb politikust szerettek volna látni az elnöki székben. Tény, hogy az incidens kirobbantásában részt vevő agitátorok többsége nem volt francia, vagy nemrégiben szerzett francia állampolgárságot. Cohn-Bendit, aki 1966-ban érettségizett Németországban, és visszatért szociológiát tanulni, nem kért a francia állampolgárságból. Így elkerülhette a katonai szolgálatot.
Pompidounak a vidéki polgárok voltak hálásak, hogy a kivárásra játszva, tárgyalásos úton úrrá tudott lenni a helyzeten, hiszen a diáktüntetések oldalvizén felbukkanó szakszervezetek munkabeszüntetései nehézzé tették a hétköznapjaikat. Végül De Gaulle egy huszárvágást tett. Május 29-én helikopterrel elhagyta a fővárost, és titokban a francia hadsereg németországi szállására repült. Néhány órás eltűnése pánikot váltott ki. Másnap visszatérve nagy beszédet mondott, bejelentve a képviselőház feloszlatását. Estére hatszázezres tömeg biztosította szolidaritásáról a kormányt. A júniusi képviselő-választásokon a kormányt támogató pártok soha nem látott, kétharmados győzelmet arattak. 485 helyből 358 lett az övék. A dolgozni vágyó, nyugalmat óhajtó francia polgárok megelégelték a hajcihőt.
Ami napjainkban az Európai Parlament ülésein folytatódik tovább.

A szerző politológus