A megoldás a bérfelzárkóztatás

A lakossági eladósodás oka az alacsony bérszínvonal. Ma az egy főre jutó GDP terén az EU-27 átlag 62 százalékát produkáljuk, miközben a reálbérszínvonal annak csupán 22 százaléka. Az első Orbán-kormány (1998–2002) és a Medgyessy-kormány (2002–2004) jelentős béremelései után is csak az akkori EU-átlag 40 százalékán állt a hazai reálbérszínvonal.
A hazai bérekbe nincs beépítve a lakáshoz jutás költsége, a nyugdíjakba pedig a lakásfenntartás költsége. Ez az alapprobléma, de erről senki nem beszél. Ezért adósodott el ennyire a lakosság. A magyar népesség 88 százalékának semmilyen megtakarítása nincs. A középosztály legfőbb attribútuma, hogy képes megtakarítani. Magyarországon ma nincs tőkeerős középosztály. Ez lett az eredménye a polarizált tulajdonszerkezetnek, amely a privatizáció hazai módjának súlyos következménye. 10-15 év alatt kellett volna kivezetni az állami tulajdont, kisrészvények formájában, létrehozva a széles kis- és középtulajdonosi középosztályt. Ehelyett a rendszerváltás utáni nagy zűrzavarban egy szűk réteg pillanatok alatt szétlopta a közvagyont.
A lakosság többsége így tulajdon nélküli páriává vált saját hazájában, jövedelemszintje pedig akkorát zuhant, hogy a lakáshoz jutás költségeit sem fedezte már. Kénytelen volt eladósodni, ezt tette először forintban, csak nem kalkulált a felelőtlen hazai monetáris politikával: a forint inflációjának felpörgésével (négyről nyolc százalékra), a Gyurcsány–Kóka páros „áldásos” tevékenysége eredményeként. Ez a kamatokat elviselhetetlen mértékűre növelte.
Ekkor jött a devizahitel-konstrukció mint mentőöv, persze hogy élt vele a lakosság, hiszen jelentősen csökkentek kamatterhei. De megint nem számoltak a Gyurcsány–Kóka páros kóklerkedésével, a forint drasztikus (tudatos!) gyengítésével. Persze igaz, hogy a mostani frankárfolyam-emelkedés mögött már nem a hazai monetáris politika keresendő, hanem az euró gyengélkedése, ám ezt megelőzte a forint gyengítésére játszó hazai politika. Egész más dolog lett volna, ha 160 forint/svájci frankról erősödik most a svájci frank 200 forintra, mint 210 forintról 270 forintra!
Milton Friedman leszögezi, hogy két dolognak kell érvényesülnie ahhoz, hogy a bajokat elkerüljük: 1. a nemzeti valuta külső és belső stabilitása, 2. a pénzellátás egyenletességének szigorú biztosítása. A 2. pont azt jelenti, hogy a pénzkiáramlásnak szigorúan a GDP növekedéséhez kell igazodnia, kerülni kell mindenfajta erőteljes kilengést (fluktuációt) a pénzmennyiség terén. Ugyanis a válságokat éppen az ilyen fluktuációk okozzák, ezek teszik ciklikussá a gazdaságot. Vegyük észre, hogy a mostani világgazdasági válságot 2008 őszén George W. Bush kormányának 1500 milliárd dolláros adócsökkentése indította el, ebből képződött az a pénzügyi luftballon, ami a jelzáloghitel-piacon kipukkadva magával rántotta a világ pénzügyi rendszerét. Most ezzel bajlódik Obama kormánya is, hiszen ez az évi 1500 milliárd dollár nagyon hiányzik a költségvetésből.
Mindig óvtam az Orbán-kormányt is az adócsökkentéstől. Én ehelyett reálbért emeltem volna. Abból több fogyasztás és megtakarítás képződik, nő az áfa- és szja-bevétel, valamint a tb-járulék-bevétel, és nő a piacon keresztül a vállalkozói profit. Feszes, antiinflációs, leértékelődést akadályozó monetáris politika kellene, igaz, most kicsi ennek a játéktere, de nem nulla. A gyengélkedő euróval szemben lehetne most erősíteni a forintot, és ezen keresztül már a svájci frankkal szemben sem lenne ennyire sebezhető. A legfontosabb eszköz a kormány kezében ugyanakkor a reálbér felzárkóztatás lehetne: beépíteni a törlesztés terheit a bérekbe. Közalkalmazotti béremelés, kihegyezve elsősorban az egészségügyi dolgozókra, az orvosok, nővérek külföldre áramlásának megakadályozására, valamint erőteljes minimálbér-emelés. (E kettőre van lehetősége a kormánynak.) 2000–2001 között az első Orbán-kormány 19 600 forintról 50 000 forintra növelte a minimálbért. Ezután következett a Medgyessy kormány ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelése 2002 szeptemberében. Az infláció mégis lement az 1998-as 18-ról 4 százalékra. Kiderült, hogy nincs bérinfláció. Persze, aki ismeri Milton Friedman elméletét, ezt azelőtt is tudta, de a mi gazdaságpolitikusaink nem ismerik, ezért riogatnak még mindig bérinflációval.
A béremelések után az államháztartás hiánya is csökkent 2004 végéig, tehát nem a béremelés állt az újabb eladósodási hullám mögött. Igaz, a GDP-arányos államadósság már korábban nőni kezdett, a 2001 végi 53 százalékról 2004 végére 59 százalékra kúszott (2004 szeptemberében buktatják meg Medgyessyt), de az igazi ugrás 2006-ban következik be, amikor egyetlen év alatt 1700 milliárd forinttal, vagyis tízmilliárd dollárral nő az államadósság, és a magánszféra adóssága ugyanennyivel. Egy év alatt a magyar adósságállomány húszmilliárd dollárral nőtt! Ehhez korábban évtizedek kellettek. Egyértelmű, hogy a fő felelős a Gyurcsány–Kóka páros, és a jogi felelősségre vonás is elkerülhetetlen! A pénzügyileg megalapozatlan autópálya- és metróépítési program, a multiknak adott támogatás megnyolcszorozódása 2001-hez képest (ezt is vastagon belepi a korrupció!), mind-mind a voluntarista gazdaságpolitika iskolapéldája. És persze semmi köze a korábbi béremelésekhez (még az annyit szidott száznapos programhoz sem). 2007-ben elkezdődik az újabb megszorítás, a reálbérszínvonal gyorsan csökken, és az EU-27-ek átlagában mérve a 2004-es 40 százalékról lecsökken annak 22 százalékára. Ez idézte elő a devizahitel-mizériát is: a lakosság nem képes ilyen alacsony jövedelemből fizetni a korábban felvett hiteleket, az árfolyammozgástól függetlenül is.
A megoldás tehát kézenfekvő: be kell építeni a bérekbe a hiteltörlesztés terheit, és megoldódik a devizahitelesek problémája. Én most nem adót csökkentenék, vagy az IMF-hitelkeretet nem a Mol visszavásárlására fordítottam volna, hanem bizony béremeléseket hajtanék végre, ha kormányfő lennék. Félreértés ne essék: nem IMF-hitelkeretből, mert béremelést eladósodás nélkül is végre lehet hajtani, ahogy ezt a 2000–2002 közötti három év is mutatja.

A szerző közgazdász, egyetemi docens