A mintademokrata

Egy röpke történelmi pillanatban Bibó István volt a rendszerváltozás emblémája. Nem sokáig. Azokban a lelkes hónapokban, amíg nemcsak hittünk, de bíztunk is a morális értékeken alapuló megújulásban, a mindenkit azonos mércével mérő demokráciában, az igazságon nyugvó jogállamiságban. Bibó István mind életművében, mind életében hitelesen megjelenítette ezeket az eszményeket, ő volt a minta a demokraták számára. Ha demokráciáról esik szó, ma is ő a legtöbbször hivatkozott auktor, bár gyakran közhellyé koptatott igazságait mintha egyáltalán nem szívlelnék meg a politikacsináló „tanítványai és rajongói”. Ahogy a rendszerváltó politikai erőviszonyok kialakulni látszottak, Bibó egyre inkább kolonccá vált a hatalmi tülekedésben. A jobboldaliaknak baloldali volt, a baloldaliaknak harmadikutas, a harmadikutasoknak túl intellektuális, az önmagukat intellektuális erőnek beállító (ál)liberálisoknak túl sokat moralizált, a moralistáknak népfrontos kollaboráns… Így van ez, ha egy politikai elit oly igényes eszmeileg és erkölcsileg, mint a magyar.
Bibó István száz éve, 1911. augusztus 7-én született Budapesten. Édesapja a szegedi egyetemi könyvtár igazgatója volt, ezért ő is az ottani egyetem jogi karán tanult és szerzett diplomát. A jog- és államtudományok doktora lett, majd Bécsben és Genfben töltött egy-egy évet ösztöndíjasként. 1936-tól bírósági gyakornok, később jegyzői, majd bírósági titkár volt. Ügyvédi és bírói vizsgát is tett, de jogászként sem a gyakorlati munka, sokkal inkább az elméleti tevékenység, a tanítás, a kutatás vonzotta. 1940-től a szegedi egyetem magántanára lett, majd a kolozsvári egyetemen adott elő. Teoretizáló alkati tudós volt, akit a köz ügyei kevéssé érdekeltek, ám a harmincas évek külföldi és hazai változásai, a szélsőségek látványos és veszedelmes erősödése nem hagyták hidegen. Saját bevallása szerint többre becsülte a kontemplatív szellemi tevékenységet, mint a politikát, de az országban olyan atmoszféra uralkodott, „hogy itt tisztességes ember vagy politikus lesz, vagy kivándorol”.
Ám politikusként is elméleti tevékenységet folytatott, a gyakorlati politikától rövid, 1956. őszi szerepvállalását leszámítva igyekezett távol tartani magát. 1937-től részt vett a kérészéletű Márciusi Front programjának megalkotásában. 1945 tavaszán belépett a Nemzeti Parasztpártba, de a párt választási listájára egyszer sem került fel, értelemszerűen képviselő sem lett. Elméleti munkáiban a szocializmus szükségszerűségét hirdette, de nem a marxista–leninista dogmák alapján, hanem azért, mert úgy vélte: a szabadság, a személyi méltóság a szocializmus viszonyai között tud leginkább kiteljesedni. Elítélte az antikommunizmust, ugyanakkor ellenezte a proletárdiktatúra minden formáját is, amivel gyorsan kivívta magának Rákosiék ellenszenvét és haragját.
Szakmai és tudományos karrierje felfelé ívelt egy ideig: 1945-től a Belügyminisztérium osztályvezetője, majd a szegedi egyetem professzora lett, de 1950-ben megfosztották állásától, ugyanakkor megszüntették a különböző tudományos intézeteknél betöltött posztjait, akadémiai levelező tagságát. A budapesti Egyetemi Könyvtárban kapott munkát mint könyvtáros. 1956-ban, a forradalom első napjaiban passzív maradt, nem vett részt semmilyen demonstrációban, s csak október 30-án, a Nemzeti Parasztpárt újjáalakuló megbeszélésén vette fel a közvetlen kapcsolatot egykori politikustársaival. November 1-jén Farkas Ferenc mellett Bibót jelölték az új koalíciós Nagy Imre-kormányba államminiszternek. Az új összetételű minisztertanács november 4-én ülésezett volna először, de mire Bibó a Parlamentbe ért, már csak Tildy Zoltánt és B. Szabó Istvánt találta ott, akiknek sejtelmük sem volt arról, mit kellene tenniük abban a helyzetben. Bibó a kormány nevében nyilatkozatot fogalmazott, amelyben passzív ellenállásra biztatta a lakosságot, de sebtében meghirdetett sajtótájékoztatójára egyetlen újságíró sem ment el, ezért telefonon beolvasta a szöveget az amerikai követség sajtósainak, majd a Parlamentből távozva több követségen is leadta. Később megírta tervezetét a magyarkérdés kompromisszumos megoldására, valamint a Magyarország helyzete és a világhelyzet című emlékiratát, s ezeket a dokumentumokat is a követségek közreműködésével juttatta ki az országból és hozta nyilvánosságra. 1957. május 23-án letartóztatták, 1958. augusztus 2-án életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult. Nyugdíjba vonulásáig a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozott, írásai, néhány területfejlesztési szakcikket leszámítva, nem jelenhettek meg, visszavonultan, szinte elfeledetten élt. 1979. május 10-én szívrohamban hunyt el. Halála után, elsősorban a demokratikus ellenzék tevékenységének köszönhetően, hamar visszakerült a köztudatba, de életműve, függetlenül attól, hogy élő és érvényes az elit számára, sohasem igazán aktuális.