A parancsőr

Parancsra tettem – védekeznek a 2006. őszi eufemisztikus kifejezéssel szólva: túlkapások miatt megvádolt rendőrök, de érdekes módon arra már egyik sem emlékszik, hogy kitől kapta a parancsot. Ezek szerint egy magyar rendőrnek bárki parancsolhat, csak szólni kell neki, és embert, asszonyt, gyereket nem kímélve üt, vág, rúg, csontot tör és vért ont, csak a felelősséget háríthassa el magától, csak elmondhassa, parancsra tette, hogy mit, az nem számít. Jó, a gyalogrendőrnek végső soron mindegy, kinek az utasítására veri agyba-főbe a szerencsétlen állampolgárt, ahogy szegény, ártatlan járókelőnek sem gyógyulnak gyorsabban a sebei attól, ha biztos tudomást szerez, kinek a parancsára taposták ki belőle a szuszt egy sajátos „szolgálunk és védünk” lakossági bemutató keretében. Valóban, az adott pillanatban sem az ütlegelőket, sem az ütlegelteket nem érdekli igazán, ki adott parancsot az ütlegelésre, de egy demokratikus jogállamfélében mégsem fordulhat elő, hogy a rendőrök csak úgy spontán félholtra vernek több száz jámbor ünneplőt.
Mondom, az, hogy spontán, parancs nélkül tegyék, nem fordulhat elő. Az, hogy lesznek-e következményei, nos, az más kérdés… Mindenesetre a parancsot ki kellett adnia valakinek. S ha „senki nem adta ki”, akkor az egész parancsnoki állománynak távoznia illenék, hiszen több ezer beosztott rendőr egyetértésben és kollektíve önkényeskedett. Persze, nem csak azt kéne megtalálni, aki a rendőri túlkapásokra parancsot adott, azt is, aki a tévészékház ostroma idején elmulasztotta a megfelelő parancsok kiadását. Mert ott, a székház bejáratánál, hogy egy rendőrök számára is érthető szóviccel éljek: a zsaruk nem túlkaptak, hanem túl sokat kaptak. De az a jól felszerelt, kiképzett rendőr, aki pár száz méterre az eseményektől tétlenül kényszerült tűrni, hogy társát, kollégáit, barátját a felheccelt söpredék ripityára veri, szintén a „parancsra tettem”, azaz nem tettem formulával védi tétlenségét, mert hát a fegyveres erőknél a ki nem adott parancs is parancs erővel hat.
Eltelt idestova öt esztendő, s még mindig nem tudjuk biztosan, ki adta ki, s ki mulasztotta el a parancsokat 2006 őszén, ki az, aki tetten érhető az (elhárított) felelősségi hierarchiában, ki az, aki végső soron előidézte, de meg is akadályozhatta volna több száz rendőr és civil megvakítását, megcsonkítását, gyalázatos bántalmazását. Törhetjük a fejünket: egyszerűen nem tudjuk. Budapest akkori főkapitánya, Gergényi Péter úgy hiszi, helyénvaló parancsokat adott ki, a több száz sebesüléssel járó rendőrségi tétlenséghez, illetve fellépéshez pedig semmi köze. Igaza van. Csak azért, mert ő volt a főkapitány, milyen alapon kérik számon tőle, hogy mit művelt, s mit nem a parancsnoksága alá rendelt állomány? Természetes, hogy panasszal élt azon rettenetes gyanúsítás ellen, miszerint tudhatott arról, hogy az ünneplő tömeg ellen kivezényelt rendőrök nem egyike, másika, hanem úgy, ahogy voltak, testületileg nem viseltek azonosító számot. Ő már 2006 őszén is kimerítő magyarázatot adott: „biztosan leestek” – mondta, érzékeltetvén, a rendőr identitását nem az azonosító adja meg; ami fordítva is igaz, nincs olyan szám, amitől egy rendőr megtalálná az önazonosságát. Gergényi főkapitány megalapozatlannak és törvénysértőnek véli, hogy őt tartják felelősnek a „biztosan leesett” azonosítókért, mintha neki kellett volna visszavarrnia a harmincezer egyenruhára. A hírek szerint Gergényi panaszát elutasította a Katonai Főügyészség, de ez nem jelenti azt, hogy bármikor felelősségre vonnák egykor kiadott, vagy ki nem adott parancsai miatt.
Az igazságtételre nem lehet parancsot adni.