Kár a kertmozihangulatért, a szöszmötölés meg azt jelenti, hogy mindenféle megnyitók, gálák, ilyen és olyan vetítések tarkították a mustra elejét, de végül is egy rendes fesztiválnak az is dolga, hogy ünnepelje magát egy kicsit, és persze a film nevű csodát nagyon. Hamar előkerültek a húzónevek is, az alaphangot rögtön Aki Kaurismaki adta meg Le Havre című alkotásával. Mint később kiderült, az aktus valóban megalapozó jelleggel bírt, a zseniális finn minimalista mester – aki olyan tiszta, egyszerű és kegyetlen, mint egy üveg vodka – stílusjegyei több produkcióban visszaköszöntek. A Le Havre főhőse, Marcel Marx, az egykori író és messze földön híres bohém visszavonultan, önkéntes száműzetésben él a kikötővárosban, bár tulajdonképpen kicsit mégis az emberiség szolgálatában, ugyanis éppen cipőpucolóként tevékenykedik. Lemondott irodalmi ambícióiról és a nagy áttörésről, és boldogan él a kedvenc bárja, a munkája és a felesége alkotta mágikus háromszögben. Mígnem egyszer csak a sors ismét keresztezi az útját egy kiskorú afrikai menekült képében, és a jól felépített bunker falai repedezni kezdenek. Kaurismaki csendes rendező, halkan szól Timo Salminen operatőr precízen megkomponált képeivel, de a maga puritán visszafogottságával azért időről időre leteszi a voksát, mint amikor például 2003-ban bojkottálta a New York-i filmfesztivált, mert a hatóságok nem adták meg a beutazási vízumot iráni kollégájának, Abbasz Kiarosztaminak. A Le Havre igazi Kaurismaki-film, mélyen emberi történet, valódi északi összetett. Kaurismakinál talán csak egyetlen filmművész képes jobban lecsupaszítani a sivárnak tetsző valóságot: Tarr Béla. A torinói ló néha szinte már úgy fáj a nézőnek, mint lónak a verés, ez bebizonyosodott az itteni gála vetítésen is, jelenleg hajlamos vagyok elhinni a rendezőnek, hogy vége, nincs tovább, hiszen hova tovább, és minek. Azért persze remélem, hogy lesz még, ami kihozza a sodrából, mert nem áll olyan jól a világ, hogy elmenjen cipőt pucolni.
Tarr filmje előtt még Michael Haneke egykori castingosának, Markus Schleinzernek első filmje, a Michael mutatott be egy darabot az élet árnyékos oldalából, aztán elstartoltak a dokumentaristák. Arman T. Riahi története az új osztrákok két generációjáról szól, és ezáltal az egyre égetőbb európai problémáról. A feketefejűek – ahogy saját magukat nevezik – már a kontinensen születtek és nevelkedtek, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmazkodnak a befogadó közeghez. Nazar, a sztori huszonöt éves főszereplője fegyveres rablásért ült, de szabadulása után sem lett neki könnyebb. A munkanélküliségből egyetlen menedék kínálkozik számára, a rap világa. Amitől persze nem változik semmi, a szövegek nyújthatnak némi önigazolást, de ahogy Nazar és a haverjai visszatekintenek a szétszakadt családokra, az utcai bandázásokra, az egész végtelenül kilátástalannak tűnik. Ráadásul a múlt itt kísért a jelenben és a jövőben is, jönnek az új undokok. Riahi filmje brutálisan erős, elképesztően jó karakterekkel, és nagyjából annyira biztató, mint a folyamatosan szakadó eső Tarr Béla filmjeiben és itt, Szarajevóban.
origo.hu
Orbán Viktor: Magyarország megvédte magát!
