Nem tér el a közvélekedéstől alaptézisük: Wagner saját dilemmáját ábrázolja, a művész érzéki önvilága és a polgári társadalom erkölcselvárásai között vergődik. Tannhäuser, a dalnok igazi kompember, hol Vénusz barlangjába, hol vissza a türingiai udvarba, Elisabethez vágyódik, ám e darab kiált az absztrakció után. Az előadás tere nem is marad középkori prémes-páncélos lovagok díszletében, helyszíne egy nagypolgári otthon. Wagner legfontosabb nyitánya és a Bacchanália együttes húsz perce bravúros megoldást hoz: a költő pihe-puha nyugalomban élő családja (felesége, kisfia) boldogságklisékben mozog, az inasok tesznek-vesznek, a függöny- és szőnyegrojtok kisimulnak. Aztán a képbe tolul négy feltűnően állig gombolkozott szobalány – itt már sejteni, hogy vétkezés és vetkezés következik. És valóban: Tannhäuser mögött feltápászkodik a milói alkatú Vénusz, kemény szüfrazsett ő, vörös haj, férfiruha. Beletúr a költő üstökébe, és a bal egyes szobalány máris fejét mártja a felmosóvödörbe! A másik megeszi a virágcsokrot, az inas nyalja az ablaküveget, másodpercek alatt minden kifordul polgári önmagából, s aztán el is engednek az erkölcs zsanérjai.
Emlékezetes még a dalnokverseny jelenete: korrekt schubertiádára készül a szalon közönsége, s ebbe rondít bele a címszereplő fékezhetetlen szerelemkultuszával. A rendező számtalan akusztikus elemmel operál: tapsok, háborgások, prózák és kiáltott Entschuldigungok teszik élővé a hosszú színt, és csak e felvonás végének nagyszabású együttese és kórusa nehezíti az átültető dolgát. Se kivont pengék, se Rómába készülő zarándok nincs ebben az inerciarendszerben, de jól bazíroz Kasper Holten, mert a látvány lebirkózza a wagneri librettót is.
Nagy koherenciazavar a romantikus opera végén köszönt be. Rendben, Tannhäuser nem megy se a pápához, se az El Caminóra, csak dolgozószobájában vállal belső száműzetést. És odabenn veti papírra a Római elbeszélést mint afféle keserű szerelemhimnuszt, ami így viszont fikció. Kirontva onnan szétdúlja Wolfram álmait (kevesen hangsúlyozzák a jó barát finoman jelzett, reménytelen vágyakozását Elisabeth iránt), és menne, futna megint Vénuszhoz – a dán ensemble Stig Andersen főszereplésével irigylésre méltót produkál, vokálisan minden pompásan zajlik. Illetve majdnem, hisz van gyenge pont is. Nem véletlen, hogy épp az énekkar: igazi kézművesmunka összecsiszolni a hangzást, kiismerni és kinevelni a tagokat, amihez idő kell. Azt is jegyezzük meg, hogy a Tannhäuser nehéz kórusparti, és a dán férfikar nem bír el vele: sem intonációban, sem pontosságban nem nőhetnek fel az előadáshoz. A masszát viszont bírják, csakhogy üvölteni minden operakórus képes.
A zárókép pedig tipikus esete annak, amikor a színházi rendező elhajlítja a darab végét. Most sem zarándokok, hanem a szalonból megismert vendégkoszorú tér vissza, tapsolva. A himnikus kar itt nem Istent, inkább az isteni költőt dicséri, emléktábláját belógatják, s szegélyezi egy kicsiny, stilizált ágacska is. Wolfram hiába mutat az áldozatba és a lelkifurdalásba belehalt Elisabethre, Tannhäuserre: az utókor a művet élteti, ha már a művészt meghalasztotta.
Hiába az előadás ötcsillagos részletei, a lényeg: hogy a szűzi Wolfram idolja, az Esthajnalcsillag ugyanaz a Vénusz, mint aki Tannhäuser veszte lett, hogy a bűnre van bocsánat, s hogy a pásztorbot kizöldül, már senkit nem érdekel.
(Wagner: Tannhäuser – Decca 2 DVD, 2011.)
origo.hu
Személyesen hívta vitára a miniszterelnök politikai igazgatója Magyar Pétert
