Miért van mindenki pácban? – szögezi a film elején Lőrincz Gabriella riporter a kérdést Dúl Antalnak, az egzisztenciális, morális válságjelenségekre utalva, közben ízlelve a somlói bort, amely Hamvas Béla szerint az elmélyedés bora. Bár a kérdés általánosító, Hamvas tanítványa árnyaltabb választ ad: a válság abból fakad, hogy nem ragadjuk meg az élethazugságokat, örökösen másnak mutatjuk magunkat, bőségre törekszünk a hiteles élet helyett – az emberiség ez okból már időtlen idők óta tört állapotban létezik. Ám a válságból, az ebből fakadó depresszióból kivezető út megtalálására is vél lehetőséget Hamvas alapján: mint Buddha, fel kell ébredni, tudattal átszőni az életet, amely nemcsak az értelemből, hanem a szívből fakad, és ezzel kezdeni is kell valamit.
Mestere nyomán a hinduizmus kasztrendszerére alapozva Dúl zárt kategóriákban láttatja az embert: van, aki csak a közvetlen reakcióiban létezik, „él bele a világba”, van, aki minden érzékszervével az anyag felé koncentrál, akadnak spirituális tanulók, akiknek időnként feldereng a látható, reális világ mögötti igazi valóság, de nem tudják megragadni, és akad, aki felébredt a spirituális mély álomból, nem is lehet az éberségéből kizökkenteni – olvasmányai, elmélkedései, a természet szépségének szemlélése és a nem ártás gyakorlása révén beavatódott.
Dúl Antal mint végzett teológus feltűnően kevés bibliai utalást tesz okfejtésébe, és olykor téved. (Ananiás és Szafira történetét például rosszul idézi, az abból levont következtetését a teológusok többsége megkérdőjelezné.) A saját logikájának – a hinduizmus kasztrendszeréből levezetett tipizálásnak – pedig valamennyire ellentmond az állítása: mindenkiben motoszkál a vágy, hogy a lelkében található, „a létezés függőleges tengelyének” felfelé mutató irányát követve tisztább, értelmesebb életre törekedjen. Az örök törvények szívbe írottsága inkább zsidó–keresztény tanítás, más ókori, közel-keleti (nem pedig távol-keleti) kultúrák tanításaival összhangban. S éppen itt az az állítás sem áll meg, hogy minden filozófia szerint az élet – a válságból fakadóan – csupán szenvedés, bár a szenvedés tényét, olykor értelmét egyik sem tagadja.
Legyőzni az egót, a fáradtságot, türelmessé, elfogadóvá válni, az örök pillanatba kerülni, megtalálni a szellemi otthont – e hamvasi gondolattal valószínűleg az európai kultúrkörben nincs vita, még ha a konzumidiotizmus, a hedonizmus, az individualizmus látványosan teret is nyert napjainkban. Dúl Antal e kérdésben kritika alá veszi a távol-keleti tanítások bölcsességét – számold fel az egót –, és elismeri a kereszténységet: az egót áldozati tűzbe kell helyezni. Ugyanakkor meglepő módon azt állítja: a kereszténység tette pöffeszkedővé az egót. (Eddig a „személyiség megnyomorítását” vetették a szemére.) Holott az evangélium egyik fő üzenete épp a pöffeszkedéstől mentes önzetlenség: szeresd a felebarátodat, mit önmagadat – azaz nem csupán a „mindenségbe”, hanem a másik emberbe transzcendáld magadat.
Az ember azért született, hogy könnyű, szellemi lény legyen, lássa maga körül a létezést – mondja Dúl. Ha ebbe a létezésbe beleérti a másik embert: e kérdésben összhang van majd minden tanítás között.
Hamvas Béla egyik érdeme, hogy arra készteti olvasóit: gondolkodjanak el önmagukon, a világon. A Kőhegyen című film méltón mutatja be a hamvasi gondolkodást, ám időnként hiányzik belőle a kérdezői kétely – ellenpontként.
(A Kőhegyen. Találkozás Dúl Antallal, Hamvas Béla tanítványával, műveinek gondozójával. Rendező: Harcsa Béla. DVD, Tisza Mozi Kft., 2011, 65 perc)
origo.hu
Személyesen hívta vitára a miniszterelnök politikai igazgatója Magyar Pétert
