Az elnök szava

Az egyik internetes lap megkérdezte Sólyom Lászlót, hogy vállalt volna-e még egy ciklust, ha felkérik. A válasz így hangzott: „Ha megkérdeztek volna, azt hiszem, vállaltam volna, de nem kérdeztek meg. Abból pedig, hogy nem kérdeztek meg, sőt hogy már a kampányból gondosan kihagyták az elnök kérdését, tudhattam, hogy a nemzeti együttműködés rendszerében nekem nem lesz helyem.” Mélyen emberi módon nyilatkozott a volt elnök. Nem titkolja a keserűséget, a megsebzettséget, amit a Fidesz okozott neki azzal, hogy nem engedte, hogy még egy cikluson át folytassa elnöki munkáját. Ugyanakkor a „nemzeti együttműködés rendszerében”, bármit is jelentsen ez a fogalom a jobboldali politikusoknál, még egy Sólyom László-kaliberű jogtudós államférfiú sem csupán köztársasági elnökként találhatja meg a helyét. Ha keresi egyáltalán. Sólyom Lászlót volt köztársasági elnökként amúgy tenyerén hordja ez a nemzeti együttműködés rendszere. Például impozáns villa szolgálja kényelmét élete végéig, amit egy esztendeig tartó keresgélés eredményeként találtak meg számára valahol a Normafa környékén. Az impozáns ötszobás elnöki lak ősfás környezetben a luxuskategóriába tartozik.
Sólyom László maga számol be az interjúban arról, hogy volt elnökök közéletben való részvételéről is gondoskodik egy sarkalatos törvényünk. Eszerint adóforintjainkból finanszírozott költségkeret áll az elnök rendelkezésére, amiből közcélú felajánlásokat tehet, adományokat oszthat. „Ennek a feladatnak szívesen eleget is teszek, és a pénzt jórészt már szét is osztottam” – számol be Sólyom László ez irányú tevékenységéről. Egyébként jó és nemes célokat támogat az elnök. A Máltai Szeretetszolgálaton keresztül juttat pénzt a monori cigány telep integrációjára, segítséget nyújt például jó néhány adósság miatt kilakoltatott családnak, hogy együtt tudjanak maradni a gyermekek szüleikkel. Idén négy tehetséges diáknak folyósít havi 2000 eurós ösztöndíjat külföldi tanulmányaihoz. És egyetemeken tart előadásokat az elnök úr, amelyeken rendre megfogalmazza az Országgyűlés törvényalkotásaival szembeni kritikáit is, amelyek soha nem maradnak hatás nélkül közéletünkre. Mindezt figyelembe véve elég nehéz elképzelni, miként lehet megélni a „nemzeti együttműködés rendszeréből” való kirekesztettséget. Abból a húsz év alatt kiépült „erős alkotmányos kultúrából”, amiben Sólyom Lászlónak ma is töretlen a bizalma, ugyanakkor véleményem szerint az is következik, hogy talán mégsem helyes ekkora különbséget tenni a közmegbecsültség elismerése tekintetében egy negyven éven át műtőasztalnál szolgáló sebészorvos, negyven éven át betűvetésre oktató tanító vagy éppen gyámügyesként tevékenykedő köztisztviselő és egy még oly kiváló államférfi között sem, mint amilyeneket köztársasági elnöki székbe szoktunk emelni.
Abban a Sólyom László által említett húsz év alatt kiépült alkotmányos kultúrában, amely az elnök úr szerint már beivódott a jogászi hivatások gyakorlóiba, de az emberekbe is, nekem például több neves alkalommal is megrendült a bizalmam. Például akkor, amikor kárpótlási jeggyel akart kifizetni az állam apám elorozott földjeiért, a családom tönkretett életéért, vagy amikor nyilvánvalóan törvényeinkbe és talán az írott vagy íratlan alkotmányba ütközően is elprivatizálhatták országunk népének közösségi vagyonát. Vagy amikor unokáink számára is végletesen eladósíthatták hazánkat, vagy amikor egy független testület éléről csupán azzal az egyetlen indokkal távolítottak el egy kiváló, életereje teljében lévő szakembert, hogy betöltötte a hatvankettedik évét.
Egyébként még mindig talány számomra, mit is jelent az a nemzeti együttműködés rendszere, de ha például Sólyom Lászlónak a NER-en kívül ilyen jó életet nyújt, olyan rossz azért nem lehet.