Bor és kenyér

Személyes történelme mindenkinek van, no persze csak egy idő után az életfolyamban. Akár tudomásul vesszük, akár nem. Akár könyvet kerekítünk belőle, akár csak olvasói vagyunk mások történelmének. Amint Babits írja: „Az író műveket alkot, melyek mindenike egy külön világ. Ki fűz e művekből irodalmat? Az olvasó: nem a néma és magányos olvasó, hanem a vitázó, érvelő, egymásnak feleselő.” Például a recenzens, aki ír. Elolvassa mások történelmét, és csodálkozik, hogy: jé, még vannak emberek, akik olyan szenvedélyesen szeretik megyéjüket, mint például L. Simon László Fejért? Aki tenni is kész érte. „De mi is a szülőföld? – kérdezi. – Az ország? Vagy annak egy darabja? A megye vagy a szűkebb tájegység, ahol felnőttünk…?” Egyetértek vele, amikor így felel erre: „Az urbanizációval sokat nyert az emberiség, ám elveszőben van az a mély érzelmi viszony, amely a szülőföldhöz s különösen a szülőházhoz kötött bennünket.” A Liszt-évforduló kapcsán emlegetjük, hogy a zeneköltő milyen örömmel és meghatottsággal kereste fel tizenhat év után szülőházát Doborjánban, a mai burgenlandi Raidingban. Egy későbbi nemzedék polgára, L. Simon László is kapaszkodik mindenbe, ami számára a poézis: egy festmény, egy régi táskaírógép, a rádió egykori, elvetélt szignálja, nagyapja ágyának horpadása, és így tovább. Ahol csak teheti, a gyökerek, az ősök után kutakodik. Bölcsességbe hajló idézeteket emleget, mert tudja: az ember akkor válik boldogtalanná, ha elkezd kérdezni. Az elégedett ember csak kijelentő mondatokat ismer. De hát – bármilyen fájdalmas – a kérdéseket olykor fel kell tenni. „Sorsfordító karácsonyok békeidőben?” – kérdezi. S a felelet a saját családját is érintő diktatúrákba, jogfosztásokba, vagyonelkobzásokba torkollik. Másutt az ünnepek szentségéről ír, amelyet az ember már alig vesz észre; XXI. századi gondolkodóként a hazaszeretetről és a szabadságról értekezik; a kommunizmus természetrajzát fogalmazza meg.
Haza (szülőföld), család, barátság, hit, élet és halál, hagyomány fogódzik össze mély tartalommal a szerző személyes történelmében. Filozofikus esszékötet felett elmélkedik az olvasó, s amikor például a mai szüretről olvas, ilyen mondatokkal találkozik: „Bor és kenyér: együtt van minden, ami ebben a rövidke életben kell, amivel mégsem tudunk megelégedni, mert a szenvedély és a becsvágy hajtja, űzi az embert.” Alapigazság.
Az olyan köteteknél, amelyek megjelent írásokat, köztük kiállításokat megnyitó és évfordulókat köszöntő gondolatokat is tartalmaznak, fogas kérdés lehet a szerkesztő számára, hogyan illeszthető össze a sokféle tartalom egy másik élettérben. L. Simon László könyvében sem találják meg a helyüket. Hiába sorakoznak a jó írások egymás mellett – amelyek egyik csúcsa a Mikszáth Kálmán fekete városai című kiállításon elhangzott értekezés –, kötetbe zártan nem mindig illenek az elképzelt láncolatba. A könyv kettészakad azáltal is, hogy első fele sok képpel illusztrált – jóllehet egyik-másik kihagyhatatlan –, a második feléből azonban – amely egységesebb egész – hiányoznak a fotók.
A szerző 2004 és 2010 között a Magyar Írószövetség titkára volt, az elmúlt év óta országgyűlési képviselő, a parlament kulturális és sajtóbizottságának elnöke. Több példa bizonyítja, hogy aki író létére politikai pályára tévedt, annak bánta a tolla. L. Simon Mikszáth kapcsán így fogalmaz: „… egypár év előtt még magam is író voltam, de mert még egyéb is akartam lenni, kevesebb lettem. Most már csak politikus vagyok. Mint politikus egészen eltompultam a szép iránt, s most már annyira vagyok, hogy a médiaalkotmány jobban érdekel, mint egy szép vers.”
Szurkolok L. Simon Lászlónak, hogy megmaradhasson írónak.
(L. Simon László: Személyes történelem. Ráció Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 2900 forint.)