Csillaghívő

Mátyás király budai palotája a maga korában a reneszánsz építészet egyik európai csúcsa volt – mára alig néhány ezer kő maradt belőle. Ezek közül sok múzeumban kapott helyet, de nem egy a környék földjében, épületeiben kallódik. Egy nemrég megtalált darab újabb értelmezési horizontokat nyithat meg a kort kutató történészek számára.

Előfordul, hogy a régésznek még ásnia sem kell, és „szembejön” vele a múlt.
Amikor Végh András, a Budapesti Történeti Múzeum régésze, a középkori kőtár vezetője 2009 kora őszén esküvői mulatságra érkezett egy budai, krisztinavárosi étterembe, még nem tudhatta, hogy néhány perc múlva hosszú és kalandos kutatói munkássága egyik legmeglepőbb leletével találkozik. Míg a többi vendég pillantása elsiklott az udvari falon, a konyha szomszédságában kiállított faragott kövek fölött, a régész valósággal lecövekelt az egyik körülbelül fél méter széles márványdarab láttán.
– Mivel nem sokkal korábban készítettem el a kőtárunkban fellelhető vörösmárvány-kövek katalógusát, elég jól ráállt a szemem a jellemző faragásokra, a reneszánsz betűkre – meséli a muzeológus. – Mátyás palotáját jelentős részben a középkorban vörös márványnak nevezett, felfényezve nemes hatást keltő, tardosi tömör mészkőből építették – ez ugyanaz, amelyből számos pesti metróállomás járólapjai vagy épp a mai palota folyosóborításai készültek.
Végh az étterem falán függő, körülbelül huszonöt centiméter magas felirattöredékről mindjárt sejtette, hogy nem mindennapi darab. Érdeklődött a vendéglő tulajdonosánál, aki elmondta, hogy a pince néhány évvel korábbi felújításakor bukkantak rá az épület falában. A feltalálás helye, a vár szomszédságában elterülő Krisztinaváros nem számon tartott régészeti lelőhely ugyan, de a főként XIX. században épült házaiban előfordulhatnak az egykori palota építőanyag-maradványai. Miként az egész környéken. A történeti múzeum munkatársai nem sokkal korábban, a Rác fürdő felújításakor bukkantak hasonló faragott vörösmárvány-kövekre, melyeken évszázadokon át jártak a fővárosiak: még a török fürdőépítők helyezhették el őket, megfordítva, sima felületükkel fölfelé, a medencetérben.
Az étteremben látható, felirattöredéket tartalmazó kődarab egy lehetne a hasonló maradványok sorában, ám Végh az Akadémia Művészettörténeti Értesítő című szaklapjának legutóbbi számában publikált tanulmányában megállapítja, hogy ez esetben kimondottan értékes leletről van szó, mivel az összekapcsolható egy több évtizede a múzeum birtokában lévő, a második világháború utáni nagyszabású budavári ásatások során előkerült kisebb írott töredékkel. Márpedig az igencsak ritka, hogy ugyanannak a leírásokból ismert feliratnak két részlete is előkerül. Az első pillantásra viszonylag prózai történet ettől válik igazán izgalmassá, magyarázza a kutató.
– A török korból több olyan leírás maradt ránk a reneszánsz palotáról, amelyekben említés esik három latin nyelvű feliratról. Az egyik: „Magnanimus princeps diademate gaudet utroque, Uladislaus, tollit ad astra caput.” A mostani és a régebbi töredék ennek a fríznek volt a része, amit nemcsak a kiolvasható szavak és betűk, hanem a betűmagasságok és a sortávolságok egyezése is bizonyít. A jellegzetesen humanista hangvételű, kissé fellengzős latin szöveg fordítása körülbelül így hangzik: „A fenséges fejedelem mindkét koronának örvend, Ulászló király a csillagokba emeli fejét.” Valószínűsíthető, hogy a fríz egy kortársak által szintén leírt falfestmény magyarázataként szolgált. Ez asztrológiai ábrázolás volt, amely azt a csillagállást jelenítette meg, amikor Ulászló elnyerte a magyar trónt.
A kőbe vésett feliratrészlet közvetetten azt is bizonyítja, hogy létezett a másik két ránk hagyományozódott, a hajdani, híres királyi könyvtárban, illetve annak környékén sejtett, ugyancsak egy-egy csillagképhez rendelt szöveg is: az egyik Mátyás születési horoszkópjához, míg a másik cseh trónra lépéséhez kötődött.
Ez pedig, mondja Végh, újabb érdekes csapásirányt jelöl ki a múltfeltárásban: ráirányítja a figyelmet arra, hogy az asztrológia milyen fontos szerepet játszott a korabeli királyi reprezentációban. Ulászlóéban csakúgy (aki azzal mintegy feleselt egykori ellenlábasával, hogy a korábban épp az ő birodalmát megcsonkító Mátyás hódítását jelző csillagkép mellé helyeztette el a megüresedett magyar trón elfoglalását hirdető sajátját), mint – és erről a magyar történettudomány hajlamos nem tudomást venni – Mátyáséban.
„Rex et astrologus.” Király és csillagász. Galeotto Marzio, a Mátyás király kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről című írás szerzője s ezzel az igazságos király legendájának kialakulását nagyban segítő utazó nevezte így az őt bizalmába fogadó uralkodót. Nem véletlenül.
– Mátyásról a maga korában mindenki tudta, többek közt Bonfini is leírta róla, hogy elkötelezett csillaghívő volt – mondja Végh András. – Ebben nincs semmi meglepő, bár a magyar történészek talán szemérmességből, vagy mert öszszeférhetetlennek érzik a nagy reneszánsz műpártolóról kialakított képpel, alig törődnek vele: az akkor még nem annyira szétváló, komoly tudománynak tekintett asztrológiának és asztronómiának egyházi emberek és pápák is hódoltak. Ez pogány örökség volt, amelyet a humanizmus révén újra előtérbe kerülő antik hagyomány csak felerősített. Mátyás kevés dologban nem kérte ki udvari csillagásza véleményét. Szilézia meghódításakor például azért vonult be egy nap késéssel Boroszlóba, vagyis Wroclawba, mert odaérkezése napján nem volt ehhez kedvező a csillagállás. A boroszlói városi jegyző, Peter Eschenloer később alig győzött magyarázkodni a diadalmas hódításról tudósító művében, mert elterjedt a hír, hogy a városlakók nem engedték be a nagy királyt. Ma még ennél is irracionálisabbnak hat, hogy – amint arról számos leírás tanúskodik – hadi döntéseit, például az ostromok indítását is a csillagok állásától tette függővé.
Mátyás nemcsak kora legjelentősebb reneszánsz művészeit vonzotta udvarába, de csillagászokból sem adta alább. Egy ideig az ő szolgálatában állt a német Johannes Regiomontanus, akinek jelentőségét bizonyítja, hogy a pozsonyi egyetemen jó fél évszázaddal Kopernikusz előtt a Föld mozgásáról tanított. Vele egy időben érkezett Magyarországra – a hazai szakirodalomban téves fordításban Ilkusz Mártonként emlegetett – Marcin Bylica z Olkusz, aki Regiomontanusszal ellentétben sokáig, egészen Mátyás haláláig a király mellett maradt. Ez – mutat rá Végh András – szép teljesítmény, mert Mátyás nem számított könnyű embernek, így gyakran cserélődtek a bizalmasai. A budavári, mai Mátyás-templom plébánosának kinevezett lengyel férfiú hagyatéka egykori alma materéhez, a krakkói egyetemhez került: a Jagelló Könyvtár kiállításán ma is látható egy párját ritkító bronz éggömb, amelyet egy osztrák domonkos szerzetessel készíttetett Budán. De témánk szempontjából még ennél is érdekesebbek a plébános könyvei, amelyek egyikében „munkaadója” születési horoszkópja is szerepel. A szaknyelven nativitásnak nevezett ábrát még sohasem közölték Magyarországon.
Pedig Végh szerint ez adhatta az alapját a palotáról szóló leírásokban szereplő felirat mellé készített, feltételezéseik szerint igen látványos festménynek. Mint a kutató elmondja: Mátyásnak különösen fontos lehetett a napra, órára, sőt abszurd módon másodpercre pontosan megadott születési csillagállás léte, mivel nélkülözte a királyi ősöket: az olasz humanistái által a római múltban „fellelt” eredete mellett ezzel a korban tudományosnak ható bizonyítékkal mutathatta meg uralkodásra termettségét. Nem véletlen, hogy a nativitását ábrázoló, a leírások szerint kék és lazúr színekben megfestett kép épp a palota talán legreprezentatívabb, vendégek fogadására szolgáló helyén, a kápolna, a könyvtár, a szökőkutas díszudvar környékén kapott helyet. A horoszkóp majdhogynem úgy funkcionált, mint a királyról fennmaradt számtalan, a valódinál talán némileg „sasabb” orrot mutató portré: ez is idealizált, s az uralkodó felségességét bizonyította.
Végh András úgy véli, korabeli értelmezés híján nem tudhatjuk, Mátyás nativitásából mit olvastak ki a kortársak, de alighanem csupa szépet és jót: a másodpercre pontos születési időpontot a valóságot is manipulálva olyan csillag- és bolygóálláshoz igazíthatták, mely tökéletesen megfelelt az uralkodóról kialakítandó képnek. Ha Mátyás valódi horoszkópjára lennénk kíváncsiak, többet tudhatnánk meg például a Habsburgok róla készült csillagelemzéséből: királyunk ősellenségei, sok más európai uralkodóhoz hasonlóan, alighanem szintén támaszkodtak az asztrológiára mint afféle titkosszolgálati eszközre, hogy tisztában legyenek konkurenseik szándékaival. Ilyen horoszkóp azonban egyelőre nem került elő.