Ám Sonja Frisell tizenegy éves rendezése ezt teszi. Tűéles képen nézegethetjük a hónapokig másolt hieroglifákat, a vésett érzetűre eldolgozott álkőtömböket, a nagy kép élő pejlovait és hollywoodi fényű totemeit, miután a háziasszony Renée Fleming első mondata mintegy proaktívan már arról szól: vigyázat, statikus darab ám ez! A Kékszakállúhoz képest is? – kérdem én. Pedig abból is előfordult nem egy izgalmas előadás. Más kérdés, mit szabad ilyenkor a rég tovaillant rendező nyakába varrni, vagy inkább a darabot karban tartó játékmestert szidjuk-e? Csakhogy ezzel a konvencionális unalommal nyert 1990-ben televíziós Emmy-díjat Miss Frisell. Akkor megvan a kópia, amely alapján felkészültek a 2009. október 24-i előadásra is, és amely – ezek után mérget vehetünk rá – bizony, azonos a bemutatóval. Vagyis az élőképes mesekönyvvel, s ez akár a sovány értelmezés sikerreceptje is lehet. De vajon abban van-e koncepció, hogy hatalmas körfogatú művészek cirkálnak a Metropolitan gigantikus színpadán: mind a négy főszereplő súlyosan elhízott. Nem ecsetelem, mily evidens kihatása van mindennek a játékra vagy az operaműfajról széles körben elmérgeződött hiedelmekre. Ám ezek az urak és hölgyek már csak énekelni akarnak, az alapattitűd maga fogyatékos, nem a firenzei Camerata négyszáz éves összművészeti újítása szerint való.
Az is sajnálatos, hogy mellékszerepekre még New Yorkban sem sikerül nívós szólistákat megnyerni: a Fáraó hangi minősége csak akkor nivellál felfelé, amikor a Főpap (az érthetetlen karrierű Roberto Scandiuzzi) rossz helyen képzett basszusa visszatér az együttesbe. Érthetetlen, hisz tudják: a HD egyenes adások nyomán ott ül a fél világ mozikban, előadótermekben, plusz négyezer néző a Lincoln Center-béli színházban. Hogy ők hol Violeta Urmana perfekt énekét, hol pedig kiszolgált urak néhány sorát hallgassák, nem helyénvaló. Illetve sok oka lehet annak (anyagi, presztízs, szervezési, eseti), de esztétikailag ellenjavallt.
Apropó, a Decca másfél évet váratta dobozban e filmet, mert Urmanával korábban már kihozta a milánói Aidát – ez a közös nevező viszont új megjegyzést szül. Minden hangi bravúr, s a Nílus-parti szín pianissimóinak dacára hallani a litván művésznő csúcsmagasságainak erőszakolt színén, hogy mezzoszopránból képezte át magát. (És micsoda mezzóból! 1999-es bayreuthi Kundryjának izzását lehetetlen feledni!) Az itt Amnerist abszolváló Dolora Zajick ugyanolyan nagy formátumú, mint etióp rabszolgalány vetélytársa, csak ő maradt a fachjában, így viszont már a középregisztertől két azonos, frenetikus hangot hallunk… Az urakról egy-egy sor elég: Johan Botha karakter nélkül tévelyeg, és ezúttal kontúrtalannak ható tenorja nélkülözi Radames hősi „arcélét” – Carlo Guelfi pedig eleve szivacsos baritonjával nem tudja maradéktalanul kitölteni a különben pózban-figurában jól hozott fogoly királyt.
Sajnos, a parádésnak szánt, valójában abszolúte fantáziátlan Aida legintenzívebb pillanatait a színfalak mögött kereshetjük: a bevonulási kép statisztái körbejárnak, s a hátsó színpadon öltöztetők hada várja őket újabb, más-más mintájú pajzzsal, állatbőrrel és sisakkal. Kár, hogy ezt viszont nem mutatták…
(Verdi: Aida – Decca 2DVD 2011.)
origo.hu
Magyar Péter lassan egy hónapja nem jelent meg brüsszeli munkahelyén
