Drogháború és véres leszámolássorozat Mexikóban

A már évek óta zajló, egyre véresebb és erőszakosabb mexikói drogháború a kábítószer-elhárító egységek és a drogokat felügyelő kartellek között immár egy új szakaszához ért. A mexikói elnök, Felipe Calderón, belátva a helyzet súlyosságát és azt, hogy a mexikói rendőrség képtelen a helyzet megoldására, felhatalmazást adott a mexikói hadsereg elitalakulatainak, hogy minden eszközzel törjék meg a kartellek hatalmát, és vessenek véget annak a háborúnak, amelyben a közelmúltban már számtalan civil is áldozatul esett. Ha egy pillantást vetünk a közel kétezer mérföld hosszú amerikai–mexikói határra, akkor nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a terep miért is ideális a drogcsempészetre. A határ egy részét képező Rio Grande folyó nyáron kiszáradó medre, valamint a bozótos, dombos határvidék ideális hely a rejtőzködésre, és ezt a természet adta lehetőséget először az Amerikába illegálisan bejutni kívánó menekültek használták ki még a hatvanas évek elején, csak később vált ez a vidék a drogcsempészet fő útvonalává.
Ez az ideális régió azonban később már problematikussá vált a rejtőzők számára, mert az amerikai oldalról a határőrség megszigorította az őrjáratozást, és éjjel-nappal teljes készenlétben várta az úgymond illegális bevándorlókat. Jelenleg egy hatalmas fal épül Kaliforniától Texasig, hogy végképp elejét vegye ennek a folyamatnak, de az építkezés még eltart egy ideig, így a jelenlegi állapot keveset változott. Az Egyesült Államokba tartó drogkereskedelem Mexikóból három útvonalon történik: vízen, szárazföldön és a levegőben. A Mexikói-öbölből Amerika partjai felé tartó hajók azonban alapos átvizsgálásnak vannak kitéve, búvárok, drogkereső kutyák, fedélzetbontás a helyszínen, úgyhogy ez az út már csak ritkán használatos. Ami a szárazföldi drogcsempészést illeti, a már említett helyzet miatt ez is nagyon rizikós, mert ha egy nagyobb teherautó bukkan fel a határ másik oldaláról, azt azonnal ízekre szedik, ha nem találnak semmit, mégis gyanús a szállítmány, akkor lefoglalják további átvizsgálásra. Marad tehát a harmadik út, ami talán a legjövedelmezőbb a kartellek számára. Kis repülőkkel éjjel felszállnak, közel a határhoz, és alacsony magassággal mindvégig az amerikai radarernyők alatt repülve lerakják zsákmányukat valahol Új-Mexikó állam kietlen sivatagjaiban, ahová a csörgőkígyókon kívül kevesen merészkednek.
A mindenkori amerikai kormány mindent megtesz, hogy anyagilag és más eszközökkel segítse Mexikót ebben a kegyetlen háborúvá fajult helyzetben. Az amerikai kongresszus által a közelmúltban jóváhagyott Mérida-kezdeményezés (Mérida Initiative) közel másfél milliárd dollárt adott a mexikói hatóságoknak ahhoz, hogy valahogy végre rendezzék soraikat, de látványos javulás még nem érzékelhető. A kartellek kegyetlenek, saját hadseregük van, ráadásul nincsenek híján némi képzelőerőnek sem. Amikor például megjelentek a mexikói kommandós alakulatok Monterrey és a környékbeli Nuevo León megyében, amely a drogcsempészet fő útvonalának számít, néhány napon belül a környéket ellenőrzése alatt tartó kartell tagjai ugyanabban a kommandós egyenruhában jelentek meg az utakon. Igazoltatták a járókelőket, majd hirtelen több olyan civilt tüntettek el, akikről később kiderült, hogy a konkurenciának dolgoztak. Tovább bonyolítják a helyzetet a Dél-Amerikából (általában Kolumbiából) érkező, jóformán csak a kokainra specializálódó kábítószerbandák. Van egy titkos megegyezés a helybéli kartellek és a külföldiek között, ami az áru egy részének átadását jelenti mexikói kezekbe, de ez nem mindig válik be; tavaly augusztusban például háromnapos tűzharc robbant ki a kolumbiaiak és a mexikóiak között, ami közel ötven áldozatot követelt. (Különös módon a helybeli hatóságok nem említik a perui maffiát, amely, ha nem is látványosan, de nagy hatékonysággal szállítja az egyesek szerint a világ legtisztább kokainját egyenesen Amerikába.)
A sors iróniája, hogy az az ország, amely a világon a legtöbb pénzt költi a kábítószer-kereskedelem ellen, egyben a világ legnagyobb kábítószer-fogyasztója is. Történelmileg ez a hatvanas évekre vezethető vissza, a hippikultúra valóságtagadásához és transzcendentálisabb valóságkereséséhez, valamint ahhoz a kijózanító tényhez, hogy a Vietnamból hazatért frontkatonák több mint a fele már Délkelet-Ázsiában is kipróbálta a drogok majdnem minden fajtáját. Az amerikai külpolitika egyik paradoxona az, hogy amíg a déli határán tűzzel-vassal harcol a drogbárók ellen, addig például Afganisztánban hagyta, hogy az Egyesült Államoknak hűséget esküdő hadurak visszatérjenek ősi mesterségükhöz, a máktermesztéshez, amelynek egyik mellékterméke a heroin. Ennek szintén az Egyesült Államokban van a legnagyobb piaca.
A drogkereskedelem a dohányipar, a fegyveripar és a gyógyszeripar mellett a világ legjövedelmezőbb foglalkozása minden veszélyével együtt, de önmagában kereslet híján ez vajmi keveset jelentene. A kereslet hanyatlását viszont csak egy világméretű drogmegelőző programmal lehetne valamelyest elősegíteni. De amíg a nincstelen afgán földművesnek a megélhetése függ attól, hogy gabona helyett mákot termeszt, addig nagyon nehéz egy átfogó, átgondolt drogmegelőzési programról beszélni. Mindaddig pedig folytatódnak a véres leszámolások a drogkereskedők és a kiiktatásukra vezényelt fegyveres alakulatok között, ahol ártatlan civilek ezrei, köztük asszonyok és gyerekek esnek áldozatul. Ebben a háborúban nincs kegyelem, foglyokat itt nem ejtenek.

A szerző politológus