Hitték volna, hogy sokkal könnyebb levéltárban kutatni a hatvanas évekről, mint a húsz évvel ezelőtti rendszerváltáskor készült iratokban, ha kifejezetten személyi összefüggésekre keresünk válaszokat? Nincs meg, sosem került hozzánk, nem kutatható, vagy személyiségi jogi okokból nem adhatom oda magának – érkezik sokszor a válasz. Beláthatóan így van ez az állambiztonsági szolgálatok irataival, ahol a rendszerváltás éveihez közeledve exponenciálisan csökken az iratmennyiség, de hogy az ügynökaktákhoz foghatóan nehéz legyen az egykori párttagok után kutatni, azt azért nem gondoltuk.
Kíváncsiak lennénk rá, hogy milyen szerepet töltött be valaki a Kádár-rendszerben? Igazi ellenálló volt, belülről bomlasztotta a rendszert, vagy csak úgy mutatóban harciaskodott? Megélhetési vagy meggyőződéses kommunista volt-e? Esetleg azóta is ítélkező bíró, aki most sem tudja megtagadni múltját, amelyben KISZ-titkárságtól az egész egyetem KISZ-bizottságán át vezetett az útja a bírói székéig? Sőt büntetőbíróként jelentéseket írt a megyei pártvezetőnek, ha párttag állt perben?
Ha tisztán szeretnénk látni, nyugodtan feltűrhetjük az ingujjunkat, nem lesz könnyű dolgunk. Annak ellenére sem, hogy a párt káderosztálya 1989 előtt minden párttagról dossziét vezetett a munkásmozgalomban betöltött szerepéről, érdemeiről, feladatairól, az általa vagy róla készített jelentésekről.
Ötvenhatban, illetve 1989-ben is hoztak rendeletet, amely szerint a káderek – valószínűleg a későbbi, számukra nehezebb időkre való felkészülést és az iratok eltüntetését segítendő – hazavihették saját dossziéikat. A rendszerváltás előtt is sokan éltek a lehetőséggel, de nem mindenki, így bizonyos mennyiségű anyag maradt ezek után is az irattárakban. Volt pár olyan megye is, ahol nem osztották szét a személyi anyagokat – ezeket most a megyei levéltárak őrzik.
A budapesti anyagokat és az eredetileg központilag tárolt dokumentumokat – vagyis amit ezekből nem vittek haza és nem semmisítettek meg – a Magyar Országos Levéltárban (MOL) és a budapesti levéltárban lehet kutatni. Illetve lehetne.
Lakos János, a levéltári szakfelügyelet címzetes főigazgatója, aki 1991-ben a Művelődési és Közoktatási Minisztérium munkatársaként irányította az átadás-átvételt, úgy gondolja, hogy ezeknek a káderanyagoknak egy része átkerülhetett a MOL-ba, részben maradhattak ilyen anyagok a Politikatörténeti Intézetben (amely korábban Párttörténeti Intézet néven az MSZMP levéltárául szolgált, és most az utódpárt fenntartásában működik), netán az MSZP-nél is.
*
Simon István, a MOL levéltárosa és az MSZMP-anyagok szakreferense úgy tudja, hogy a hatáskörbe tartozó káderek (akik kvázi közszereplők voltak) káderdossziéi jórészt megvannak náluk. A tapasztalat azt mutatja, hogy a háttéremberek anyagai viszont kevésbé elérhetők. A problémás tartalmakat, ahogy a történelemben annyiszor, nagyrészt megsemmisítették még azelőtt, hogy a levéltárba kerültek volna. (Vagy jelenleg is más, ismeretlen helyen várják további sorsukat.) További probléma, hogy törvényeink a párttagságra vonatkozó adatokat éppúgy személyes adatnak tekintik az egykori pártállam esetében, mintha valaki a mai többpártrendszerben lépne be valamely politikai szervezetbe, és így ezeknek az információknak a megismerhetősége és közölhetősége igencsak korlátozott még akkor is, ha az anyag rendelkezésre áll.
A hálózat fogságában
Mit is tartalmaz egy ilyen személyi, azaz káderdosszié? Leginkább önéletrajzokat, kinevezésekről szóló adatokat, személyi törzsadatlapot, pártfegyelmiket, más párttagok jelentéseit az adott személyről, úgynevezett „feddhetetlenségi igazolást”, amely amolyan korabeli C típusú nemzetbiztonsági eljárás utáni jelentés volt a káder megbízhatóságáról. Gyakorlatilag az illető teljes életútját.
Miért lehetnek fontosak ezek a személyi anyagok? Egyrészt azért, mert állampártról van szó, így a rendszer működésének tanulmányozásához fontos információk szunnyadhatnak a dossziékban. Másrészt olyan hálózatot térképezhet fel, amely nemcsak a Kádár-kori Magyarország mindennapjait határozta meg, hanem – közkeletű vélekedés szerint – kapcsolati rendszerként a későbbiekben is tovább élt, és alakította a politikát. Sajnos a személyi összefüggésekből fakadó jelenségek felismeréséhez és a társadalmi folyamatok kimutatásához nincs elegendő információ. Ami van, azt lehetetlenség összevezetni, mert annyi helyre szórták szét, hogy ez esélytelen.
Úgynevezett káderfejlesztési terveket (személyzeti stratégiát) egyaránt készítettek például a pártban és a fegyveres testületeknél. Ezek a tervek arról szóltak, hogy kiket lehetne kiemelni, alkalmasságuk, rátermettségük alapján felkészíteni bizonyos funkciók viselésére. A nyolcvanas évektől a tervezés során egyre kisebb hangsúlyt kaptak a „demagógok” (a zsargonban az ideológiailag elkötelezett, lojális és megbízható párttagokat nevezték így), és egyre inkább azok kerültek előtérbe, akik karrierjük előmozdításáért cserébe szakértelmüket is bevitték az MSZMP soraiba.
Egy korábban magas pártbeosztásban dolgozó megyei MSZMP-funkcionárius – aki nevét azért nem adta nyilatkozatához, mert tart attól, hogy ennek számára negatív következményei lennének – kérdésünkre elmondta: a párt- és tömegszervezetek osztályának (PTO) feladata volt, hogy tehetséges és lojális fiatalokat találjon a megfelelő helyekre, gondoskodjon a káderutánpótlásról. A kiválasztottaknak meg kellett felelniük a munka elvégzéséhez szükséges minimumkritériumoknak, a szakmai alkalmasság mellett például annak, hogy ne legyenek zsarolhatók, élethelyzetükből fakadóan ne legyenek fogékonyak a korrupcióra. Ha ezek rendben voltak, az illetőt külföldre küldték egyetemekre, nyelveket tanítottak neki.
A párt mellett külön káderfejlesztési tervekkel rendelkezett a Belügyminisztérium. Ez a tervezés a IV-es főcsoportfőnökséghez tartozott, ennek anyagai is bekerültek a MOL-ba, de ehhez az iratrengeteghez még jegyzék sincsen, így nem tudjuk, mit tartalmaz, nem lehet keresni benne, épp ezért kutatni is nehéz, majdhogynem lehetetlen.
A PTO iratainak csak a jegyzéke egy folyóméternyi, ebben külön káder-utánpótlási terveket nem lehet találni.
Pedig a szocialista tehetséggondozásban részesített talentumok ma sem öreg emberek. Akik 1980 környékén voltak huszonévesek, még ma is csak 55-60 éves, aktív emberek, akik a hátszéllel megszerzett tudást jól hasznosították a piacgazdaságra való áttérés idején.
Mesterséges intelligencia
Mindeközben nyoma veszett annak az igen értékes számítógépes adatbázisnak, amely – több, a párt személyügyi nyilvántartását jól ismerő és lapunknak nyilatkozó egykori funkcionárius szerint – 1989-ben még igencsak megvolt. (A nyolcvanas évek második felében, a személyi számítógépek fejlődésével, a diktatúra több szerve is kiterjedt számítógépes adatbázisokat kezelt és tárolt.) A központi bizottság székházának (ma: Képviselői Irodaház) számítógéptermében gépen tárolták a teljes tagnyilvántartást. Ehhez az adatsorhoz a rendszerváltás előtti utolsó években számítógépre vitték a káderdossziék anyagát. Az általunk megtekintett személyi törzslapokat már eleve számítógépről nyomtatták, így ezeknek minden adata benne kellett hogy legyen a számítógép agyában. Ez a rendszer egyben látta mindazt, ami most a laikusnak és a kutatónak is elérhetetlen.
Többen is megerősítik, hogy létezett ez a részletes adatbázis, nagy valószínűséggel létezik ma is több példányban, de hollétéről nem tudnak sem a MOL-ban, sem a Politikatörténeti Intézetben. Kérdeztük róla az MSZP-t is mint lehetséges tulajdonost, de lapzártáig a pártszóvivő nem tudott információval szolgálni.
Működik a daráló
A korszak kutatóinak dolgát tovább nehezíti, hogy nem csupán arról van szó, miszerint az érintettek sok iratot hazavittek, hanem arról is, hogy tömegével semmisítették meg a pártiratokat.
Lakos János főlevéltáros lapunknak adott interjújában felidézte: az MSZP Köztársaság téri székháza pincéjében 1990-ben a kazán melletti helyiségben kupacokban álltak a pártiratok, de azt, hogy a kazánt be is gyújtották, senki nem látta.
Mindez a rendszerváltás tájékán rutinszerűen megtörténhetett. Jellemző a Népszabadság egyik 1989-es híradása: „A Független Jogászfórum Németh Miklós miniszterelnökhöz intézett levelére válaszul Nyers Rezső kijelentette, hogy a párt elnöksége 1989. december 8-án mindenfajta iratmegsemmisítést leállított, ezt megelőzően pedig csak olyan irattári anyagok kerültek zúzdába, amelyek kiselejtezését a hatályos jogszabályok lehetővé tették.”
Pedig egykor nagyon is rendezett képet mutattak a párt személyi anyagai. A pártarchívum 1989 előtt két pártszervezeti egységhez tartozott, egyrészt az „ideológusokhoz” (az agitációs-propaganda osztály munkatársai), másrészt a már említett PTO-hoz. Ők látták el a szakmai felügyeletet, az adminisztrációt pedig a pártgazdálkodási és ügykezelési osztály végezte. Rendszeres időközönként selejteztek, ahogy a levéltárakban is, de voltak kiselejtezhetetlen irattípusok. Nem lehetett megsemmisíteni a testületi munkával kapcsolatos anyagokat, a káder- és személyügyi dossziékat, valamint a fegyveres testületeknél keletkezett iratokat. Ugyanakkor más szabályok vonatkoztak a selejtezésre 1943-ban, 1953-ban, 1956-ban, 1972-ben és 1989-ben.
Megengedő levéltári törvény
Antall József miniszterelnök 1991. január 1-jén kelt levelében a következőket írta: „Az MDP, MSZMP állampárti szerepkört töltött be, így nem egyszerűen egy politikai pártról, hanem közhatalmi funkciót betöltő szervezet anyagáról van szó, ami indokolttá teszi annak levéltári elhelyezését és működtetését. Megítélésem szerint mint lezárt gyűjteménynek … az országos levéltár keretében kell működnie.”
Antall álláspontját az MSZMP friss utódpártja, az MSZP nem fogadta el. Tulajdonának tekintette az 1948–1989 között felgyűlt iratanyagot. 1991-ben az MSZP padsoraiból Gál Zoltán, az állampárt utolsó megbízott belügyminisztere – aki a Duna-gate-ügy miatt lemondásra kényszerült helyettes belügyminiszteri pozíciójáról – egyenesen államosításnak nevezte az MDF levéltári terveit.
A levéltári törvény parlamenti vitájában 1991-ben összecsaptak a különféle álláspontok ebben a kérdésben is. A törvény végül úgy szabályozta a kérdést, hogy az MDP–MSZMP iratait (1948–1989) a Magyar Országos Levéltár kezelésébe vonta. De kivételt képezett ezalól az MDP és az MSZMP tagnyilvántartása, amelybe viszont beleérthették a személyi anyagokat, a káderdossziékat és a káder-utánpótlási tervek bizonyos körét is. Kikerült a törvényjavaslatból a jogi fogalomnak nem minősülő „állampárt” kifejezés, továbbá a munka- és pénzügyi iratokra, valamint a később előkerülő, „nem közhatalom gyakorlása során keletkezett iratokra” vonatkozó rendelkezés.
Vagyis a törvény jócskán hagyott muníciót az utódpárt kezében, csak ez az információ az akkori történészi elképzelések szerint kevésbé volt izgalmas, mint a pártközponti anyagok.
Lakos János szerint az egész átadás-átvételi folyamat így sem volt zökkenőmentes. Az átvétel során például az MSZP Köztársaság téri székházában csak mintegy egyharmadát találták meg annak a gazdasági iratanyagnak, amelyet korábban – rendezett állapotban – a minisztérium által kiküldött bizottság felmért. Kiderült, hogy hiányoznak éves mérlegek és mellékleteik, ingatlanok tervdokumentációi. Ezért további egyeztető tárgyalások kezdődtek, hogy ezeket az iratokat (amelyeknek a teljességében már nem bízhattak) megnézhessék a levéltár munkatársai, jegyzéket készíthessenek róluk. De a Köztársaság téri pártszékház színháztermében a székek közé szórva is találtak dokumentumokat. A vidéki pártszervek anyagainál is hasonlóan kaotikus volt a helyzet. Sok esetben zsákokban, ömlesztve kapták meg az iratokat a megyei levéltárak. Ezeknek az anyagoknak egy része még ma is zsákokban várja sorsát.
Ennek ellenére szakemberek azt mondják, 1992 első felében lezajlott az átadás-átvétel. Tételesen átkerültek a MOL felügyelete alá az MDP és az MSZMP pártanyagai. Ám mivel a MOL-ban nem állt rendelkezésre szabad férőhely, az iratok a Politikatörténeti Intézet Alkotmány utcai raktárában maradtak egészen 1999-ig.
Hogy a pártintézet átadott vagy át nem adott anyagai között akadhat jó pár politikailag kényes dokumentum is, azt jól mutatja, hogy Katona Béla (MSZP) 1991 novemberében a levéltári törtvényről szóló parlamenti vitában úgy fogalmazott, az irattárban „sok politikai robbanóanyag van”.
Államosítók
Máig gyászos évszám 1991 a Politikatörténeti Intézetnél. Zalai Katalinnal, a Politikatörténeti Intézet levéltárának vezetőjével beszélgetve kiderült, ő személy szerint ma is neheztel az MDP–MSZMP-iratanyag levéltári átvétele miatt. Szerinte „politikai önkénnyel” vették el szakmai szempontból kiemelkedő levéltári anyagaiknak több mint kétharmadát.
– Tény, hogy meghurcolták az intézetet, és azt hiszem, hogy nemtelenül – mondta kérdésünkre. – Ha mi akkor nem lépünk, nem menekül meg annyi irat! Nekünk köszönhető, hogy fennmaradt a budapesti és megyei pártarchívumok anyaga, a helyi pártszervezetektől pedig mi gyűjtöttük be az MSZMP 1985 és 1989 közötti iratait.
Az „államosítás” – így fogalmaz – után náluk mindössze az 1945 előtt működött munkáspártok, szakszervezetek iratanyaga, a KISZ anyaga és személyi fondok (ezek nem a kérdéses káderdossziék) maradtak ott. Illetve a koalíciós időszak (1945–1948) pártjainak (MKP, SZDP, Nemzeti Parasztpárt) iratai, az 1956-os gyűjtemények és az MSZMP tagnyilvántartása. (Kevesen tudják, de az állampárt utódpártja által fenntartott intézetben őrzik – a „vegyes eredetű iratok” közt – ma is az 1956-os gyűjteményt. A Petőfi Kör vitájától kezdődően az MDP központi vezetőségének küldött táviratokon át a Nagy Imre-kormány üléseinek jegyzőkönyveiig mindent, ami a forradalommal kapcsolatos eredeti iratként ránk maradt.)
Az előző rendszer prominensei közül a Politikatörténeti Intézetben található a Kádár-gyűjtemény, a Grósz-hagyaték is. Ott helyezte el iratait Berecz János. (1985-től a központi bizottság ideológiai és propagandaügyekkel foglalkozó titkára lett. Ebben az időszakban a párt egyik legbefolyásosabb politikusává lépett elő, 1987-ben a politikai bizottság tagja.) Az egyik utolsó mohikán, Biszku Béla volt belügyminiszter még nem jelentkezett, de nem elképzelhetetlen, hogy ő is csatlakozik a nagy elődökhöz. Két kakukktojás van az egykori vezetők között. Aczél György hagyatéka az MTA kezelésébe került, Apró Antal történészi legendák szerint halála előtt mindent elégetett, bár erre vonatkozó bizonyíték nincs.
A tagnyilvántartással kapcsolatban Zalai hangsúlyozta, nincs abban semmi nagy titok. Bizonyítékként felmutatott egy A5-ös méretű semmitmondó személyi kartont és egy statisztikai összesítést. Ez a papír a teljes párttagnyilvántartás alapján készült, amolyan szakmák szerinti összesítés vo
origo.hu
Magyar Péternek és az RTL-nek már nem fontos az árvíz
