Jogállami lakásügyek

Nehéz helyzetben vannak a devizahitelesek. Nemcsak azért, mert az árfolyam változott, a kamat és a költség növekedett, hanem azért is, mert az utóbbi időben rengeteg információ zúdult rájuk. A Magyar Bankszövetség illetékese például azt nyilatkozta: tájékozódjanak az érintettek a sajtóból, majd keressék fel a hitelező bankot és személyes viszonyaiknak megfelelően hozzák meg a döntést. Mérlegeljék, változhat-e a jövőben anyagi helyzetük, majd jelentsék be: az eddigi módon törlesztik-e tartozásukat, vagy a következő három esztendőre igénybe veszik az állam segítségét. Választhatják esetleg az egyes hitelintézetek konstrukcióit is. A tanács nagyon jó, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a pénzvilág kiszámíthatatlan, a jövőt nem láthatjuk előre, az illúziókkal viszont le kell számolnunk.
Valamiféle megoldás azonban mégiscsak szükséges. A kormány a bankokkal egyetértésben bevezette az árfolyamgát intézményét. A devizahitelek árfolyamának rögzítését múlt péntektől kezdeményezhetik a hitelfelvevők. Néhány nap, esetleg hét még bizonyosan kell az ügyintézéshez, de szeptembertől, esetleg októbertől már a csökkentett összeget fizethetik, akik ezt a módot választják. A helyzet így is nehéz és ellentmondásos, hiszen a döntés előkészítése, az ügyintézés és az adminisztráció újabb terheket ró a hitelesekre. Akinek volt már bankkölcsöne az életben, tudhatja, hogy a szerződésmódosítás a legegyszerűbb, legkíméletesebb esetben is komoly fizikai és lelki tehertétel. Ez így van akkor is, ha a pénzintézetek a legteljesebb mértékben felkészítették munkatársaikat, s a hírek szerint a szerződés módosításában közreműködő közjegyzők is készülnek a feladatra.
Így sem lehetünk bizonyosak abban, hogy minden zökkenőmentesen zajlik majd. Az esetek ugyanis különböznek, az általános szabályokat a konkrét ügyekben nem mindig könnyű érvényesíteni, különösen, ha hiányzik hozzá a tudás vagy az akarat. Egy pécsi ügyfél immár mindenki által ismert esete jogállamban és piaci körülmények között például valóságos rémtörténet. Sokkal több egyszerű packázásnál. A hitelintézet – az eddigi információk szerint – arra szólította fel az ügyfelet, hogy átutalással fizesse ki tartozását, hiszen a több- milliós összeget a bankfiókban nem tudták átvenni. Mivel az átutalt pénz elszámolása napokig tartott, a fizetnivaló több százezer forinttal növekedett. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) a hét végén fogyasztóvédelmi eljárást indított és jogszabály-módosítást is kezdeményezett. Úgy látja: a törvénynek tartalmaznia kellene, hogy előtörlesztés esetén a bank azonnal közölje az ügyféllel a tartozás összegét a költségekkel együtt és szabjon határidőt a befizetésre.
A PSZÁF eljárása dicséretes. A kérdés csupán az, miért nem eszerint járt el a bank az első pillanattól fogva. A vagyoni viszonyokat szabályozó, nem éppen új keletű hazai polgári törvénykönyv évtizedek óta tartalmazza, hogy a részteljesítést – így a tartozás hátralevő összegét – el kell fogadni. Az szintén kétezer éve – a római jog óta – alapvetése az üzleti életnek, hogy a szerződő partnerek a teljesítés érdekében kötelesek együttműködni. A banknak normális körülmények között nyomban el kellett volna fogadnia a pécsi ügyfél pénzét, akkor is, ha ott nem tudták átszámolni, átvenni az összeget. A hitelintézetnek más megfelelő módon gondoskodnia kellett volna a feltételekről. Lehet a szabályokat a végtelenségig módosítgatni, ám elegendő volna a meglévők teljesítése is.
A PSZÁF korábban megemlítette, hogy az érintett pénzintézet nem csatlakozott a banki magatartási kódexhez. Az illemszabálynak tekinthető dokumentumot – mint emlékezetes – a Bajnai-kabinet idején, 2009 őszén írta alá 13 hitelintézet, a kormány és a pénzügyi felügyelet. A cél az volt, hogy erősítsék a bizalmat a bankok és ügyfeleik között, s a hitelintézetek ne tudjanak visszaélni erőfölényükkel. Már akkor is vita tárgya volt, helyes-e egy ilyen, jogszabálynak nem minősülő – nem kötelező – kódexet aláírni vagy törvényt kellene alkotni. Úgy látszik, mégsem volt helyes, hogy csupán az etikett írásba foglalása mellett döntöttek. A jogalkotás ugyan később kiegészítette a pénzügyi szabályokat, de nyilvánvaló, hogy ez most már nem elegendő. Az elégedetlenség különféle megnyilvánulásai arra kell, hogy intsék az állami hatóságokat és a törvényhozókat: ismét gondolják át a viszonyokat. Számos pórul járt ügyfél perre készül, mert nem tud beletörődni, hogy a devizaárfolyam változásai miatt elveszítse lakását, javait. Jogászok, közgazdászok és szociális szervezetek is úgy vélekednek: a hazai bankvilág alkalmatlan terméket kínált, hiszen számolnia kellett azzal, hogy ilyen hosszú időn át nem lehet az anyagi csőd veszélye nélkül spekulálni, a költségeket változtatni, a szerződéseket egyoldalúan módosítgatni. Ugyanakkor megfontolandó, milyen következményei lehetnének egy tömeges perindításnak. Az elmúlt húsz év bírósági tapasztalatai nem sok jóval kecsegtetnek. Rászedett, olykor meggondolatlan embereknek a jogállam kialakulása óta rendszeresen csalódniuk kellett a tárgyalótermekben. Túlnyomórészt elveszítették a pert. Az ügyvédi kamara most mindenesetre óvatosságra inti a jogászokat. A legcélszerűbb talán az lenne, ha az ügyészség és a pénzügyi felügyelet áttekintené a közgazdasági és a jogi érveket, s közérdekű pert indítana a devizahitelezés ügyében. Így egyetlen ítélet az összes hasonló esetre érvényes volna, csak a kártérítések összegét kellene külön-külön kiszámítani. Már amenynyiben a bíróság elfogadná az ügyészség vagy a PSZÁF álláspontját. Attól sem zárható el ugyanakkor senki, hogy maga forduljon az igazságszolgáltatáshoz. Ha nem lennének próbaperek – mert nem akadna, aki vállalni merné az újszerű jogértelmezés kockázatát –, sosem tudnánk kilépni a régi sémákból. Csak a korábbi precedenseket követnénk.
Nem kétséges, hogy a Gyurcsány-kormány időszaka mélypont volt a hazai politika és társadalom történetében. Az, hogy a szocialista politikus valótlan, nem igaz programmal nyerte meg a 2006-os választást, nem igaz országhoz vezetett. A rászoruló polgárok azt hihették, a világgazdaság pénzbősége a kezükre játszik, a legtöbb kívánságuk teljesül, csak alá kell írniuk a megfelelő szerződést. Az őszödi korszak kormánya ehhez hátteret, biztatást adott.
Ahhoz, hogy a kivezető utat ebből a helyzetből megtaláljuk, jogászoknak, közgazdászoknak, gyakorlati és tudományos szakembereknek a rendszerváltozást követő egész időszakot elemezniük kellene lakásügyi szempontból. Az Antall-kormány idején az Országgyűlés törvényt alkotott: az állami lakásokat az önkormányzatok tulajdonába kell adni. A helyhatóságok az otthonokat jutányos áron, háromszázalékos kamattal eladhatták a bérlőknek. Ugyanebben az időszakban törvényt fogadtak el arról is, hogy aki 1990 előtt háromszázalékos kamatra – állami kamatkiegészítéssel – lakáskölcsönt vett fel, hitelét 15 százalékos kamattal köteles viszszafizetni. Emiatt számos családot kilakoltattak. A Horn-érában folytatódott a bérlakások kedvezményes privatizálása. Az első Orbán-kabinet kamattámogatást nyújtott a lakásszerzéshez, ezt a szocialista kormányok később eltörölték. Segélyezésre, támogatásokra költötték a pénzt és működésük alatt korrupt üzletek sorozata köttetett meg. Az elhibázott balliberális gazdaságpolitikának a 2010-es országgyűlési választás vetett véget. Előtte azonban a Bajnai-kormány még megpróbálta bevezetni az ingatlanadót. A devizahitelesek ekkor már javában fizették a növekvő törlesztőrészleteket.