Én nem tudom, hogy pontosan mikor, de valószínűleg a hatvanas évek vége felé jártam először Pannonhalmán, valami ösztönös vonzódásnak engedve. A bencés apátságról írtam, egy szerzetes kísért végig a nevezetes helyen. Ez a látogatás véletlen volt, s inkább az intézmény történelmének szólt, mint az ott időtlenül jelenlévő szellemiségnek. Sok évvel később, 1988-ban viszont éppen e szellemiség iránti érdeklődésem jegyében, körkérdéssel fordultam a katolikus egyház prominenseihez a közelgőnek látszó történelmi változásokkal kapcsolatban. A főpapok közül mindössze hárman válaszoltak az egyházakat és Magyarország eljövendő sorsát is érintő kérdéseimre. A nem válaszolók óvatosságát látva, mentségként arra gondoltam, hogy Isten malmai mindig is lassan őröltek.
A választ adók közül az egyik Szennay András, Pannonhalma főapátja volt. Ő bátran és határozottan mondta ki véleményét, hogy Magyarországnak végszüksége van politikai, ideológiai és erkölcsi változásra. 2008-ban megismételtük az interjút ugyanazokkal a kérdésekkel és még keményebb válaszokkal. Ez szintén írásos formában történt, de ezúttal hosszasabban beszéltünk telefonon, így személyes kontaktus is kialakult közöttünk.
Ez év nyarán viszont szerencsém volt. A kilencvenesztendős főapát a tihanyi bencés kolostorban töltött egy hetet, s vendéglátója, Korzenszky Richárd perjel hozzásegített, hogy hosszabb időt együtt tölthessek vele. Bizony, kissé elérzékenyültem, amikor láttam, hogy Szennay András éppúgy örül nekem, mint én neki. E találkozás alkalmával vált bizonyossá bennem, hogy valójában mi Pannonhalma szelleme. Egyetlen szó kifejezi: a szeretet. Az intelligencia, a tiszta, elfogulatlan gondolkodás, a tudás, a műveltség csak ráadás. Nem ért meglepetésként az idős főpap szellemi frissessége, hiszen a három éve adott interjút megelőző telefonbeszélgetésünk során már tapasztalhattam bölcs humorát, tájékozottságát és a magyar politikai helyzetről alkotott határozott vélekedését.
Viszont csak most tudtam meg, hogy ifjúkora óta a Magyar Nemzetet olvassa, Pethő Sándortól mindmostanáig. Mivel néhány éve deréktól lefelé megbénult, tolókocsijához van kötve, szellemi mozgástere azonban nem szűkült be, úgymond ez a helyzet kedvez a gondolkodásnak és az elmélyedésnek. „Két kedvtelésem van, zenét hallgatok és olvasok, soha ennyi lehetőségem nem volt, hogy minden érdemes írást a kezembe vegyek. Ráadásul a könyvtárunk vezetője gardíroz engem, az a hölgy, aki magát idekísérte. Ő tologat, ha kell és mindenben gondomat viseli.”
A nagy meglepetés akkor ért, amikor váratlanul szóba hozta három évvel ezelőtt meghalt Natasa kutyámat. „Nagyon megszerettem azt a kiskutyát ismeretlenül is és átérzem, mit jelent az elvesztése. Nekem is volt kutyám. Ha megengedi, elmesélek egy kedves és kissé mulatságos történetet. Pannonhalmán építkezés folyt és a biztonsági őr odahozott egy úgynevezett őrző-védőt, egy néhány hónapos német juhász kölyköt. Én naponként kitolattam magamat a szabadba, hogy egy-egy órát ott töltsek, s minek tagadjam, pár hét alatt sikerült magamhoz édesgetnem a kiskutyát. Egy idő után, amikor meglátott közeledni, odarohant hozzám és felugrott az ölembe. Ez aztán konvencióvá vált. Ám közben a kiskutya megnőtt, s negyvenkilósan ugyanúgy gyakorolta a szokásjogot, mint azelőtt. Végül a falnak kellett támasztani a tolószékem hátulját, hogy fel ne döntsön. De a szeretet örömét mégsem vehettem el tőle. Nem csak az embernél nagy dolog a szeretet.”
Kilencven év hosszú idő. De Szent Pál szerint: A szeretet soha el nem fogy. Hogy más, fontosabb dologról érdemesebb lett volna talán beszélnünk? Én nem tudom…
origo.hu
Napi balfék: Ferenc elmélkedik
