Korai öröm

Végre megegyeztek az unió vezetői abban, hogyan segítik meg Görögországot, hogy az euró létét is megkérdőjelező csődöt elkerülje. Az egyezményt heves politikai viták előzték meg, végül az utolsó pillanatban a francia elnöknek és a német kancellárnak sikerült egyezségre jutni a megoldás részleteiben. Ezek szerint Görögország újabb 109 milliárd eurós hitelt kap, de a korábbinál alacsonyabb kamat (3,5 százalék) és lényegesen hosszabb (15 éves) futamidő mellett. A megegyezést José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke és Jeórjiosz Papandreu görög miniszterelnök (képünkön) széles mosollyal jelentették be a rájuk várakozó újságírók előtt. „Először fordult elő, hogy a politika és a piac összhangban van” – mondta Barroso, utalva arra, hogy a piacok pozitívan ítélték meg a megegyezés korábban kiszivárogtatott lehetőségét. „Nem fogunk meginogni, ha közös pénzünk megvédéséről van szó” – így Van Rompuy. „A megegyezés könnyít a büszke és szorgalmas görög nép terhein” – ezt a görög miniszterelnök Papandreu tette hozzá az ünnepi bejelentésekhez.
Az öröm azonban korainak látszik, főleg akkor, ha eszünkbe jutnak a tavalyi hasonló nyilatkozatok, amikor úgy látszott, hogy a Görögországnak nyújtott 110 milliárd eurós mentőcsomag egyben az euró megmenekülését is szolgálja. Ahhoz, hogy megértsük, milyen folyamatok zajlanak, érdemes egy pillantást vetni az uniós országok külső adósságára, illetve a fizetésimérleg-adatokra. Ami az uniós országok külső adósságát (gross external debt) illeti, az az unió átlagában 2003 és 2009 között (euróban számolva) hetven százalékkal nőtt, de ha kivesszük Németországot, akkor a növekedés kétszeres. Ezen belül az új tagállamok külső adóssága ez alatt a rövid idő alatt három-négyszeresére növekedett (a sort Románia vezeti négyszeres növekedéssel), míg például Görögország adóssága csupán két és félszeresére nőtt. Ennek az eladósodásnak nem sok köze van a költségvetési hiányokhoz, sokkal inkább az unión belüli kiegyensúlyozatlan kereskedelemhez, a folyamatos és nagymértékű német exporttöbblethez, ami szükségszerűen más országokban importtöbbletként jelentkezik, és eladósodáshoz vezet. Ehhez jön még az a pénzügyi spekuláció, ami például Magyarországon 30 milliárd eurós devizaadóssághoz vezetett.
A külkereskedelmi egyensúlytalanságból származó adósságnövekedésnek az unió vezetése a költségvetési kiadások lefaragásával akar gátat szabni, amivel csak azt éri el, hogy a csökkenő kereslet miatt az unió egésze egy lefelé menő gazdasági spirálba kerül, és még kevésbé lehet az egyes országok eladósodásából fakadó problémákat megoldani. Az unió vezetése az eladósodás tényleges okaival nem kíván foglalkozni, feltehetőleg azért nem, mert az alapvetően megkérdőjelezné az unió működésének mai rendjét, mindenekelőtt az áruk és a pénz szabad (szabályozástól mentes) áramlásáról vallott nézeteket és ezáltal az unió alapszerződéseit, amiket a lisszaboni szerződés foglal egységes keretbe. Ami a szemünk előtt zajlik, az nem más, mint a gazdasági és politikai realitások ütközése az európai üzleti és politikai elit egységes európai állam (Európai Egyesült Államok) megteremtésére irányuló törekvésével. Még hosszú ideig eltarthat, amíg megszületik a felismerés, hogy ez nem járható út, és addig a jelenlegihez hasonló válságok sűrűn fogják követni egymást a végletekig kiélezve az európai politikai elit és a társadalom többsége közötti feszültségeket. Az unió vezetőinek jelenlegi mosolyát nemsokára ismét a mély aggodalom kifejezése veheti át.