Köznapló

Július 22., péntek
Többször eltűnődtem azon, Józsefért a testvérei az izmaelitáktól csupán húsz ezüstpénzt kértek, Júdás viszont harmincat kapott a zsidó főpapoktól, amiért csókjával jelezte, melyik közülük a názáreti.
Nem az ütött szöget a fejembe, hogy az ókori pénzt is sújtotta az infláció. Sokkal fontosabb valami. Az pedig, hogy az árulónak jobb ára van, mint egy igaz embernek.
Vagy ez csak akkor volna igaz, ha Júdás megtartja a pénzt? De hát nem tartotta meg, sőt próbálta visszaadni.
Mindebből a hivatásos könyvgyártók – köztük több „kódfejtő” – jó üzletet szimatolva összeütöttek egy bibliai témájú munkát, és ez módot adott arra, hogy átfessék az iskariótit, és felmutassák mint Jézus jótevőjét.
Kezdettől éreztem, hogy ez egy összehangolt hadművelet része. Össze lehet vele zavarni az ifjúságot, melynek a kábítószerek és a pornográfia amúgy is felborította az értékrendjét, megtisztítani a Jud-ot mint fontos szógyököt, meg persze hivatkozási alapot nyerni annak kimondására, hogy a Biblia nem hiteles.
Hitelesnek bankjegyet vagy állampapírt szokás tartani, s ezért hiszik sokan, hogy a pénzemberek bárminek meghatározhatják az értékét. Annak talán, ami napi. Ami örök, annak soha.

Július 24., vasárnap
Ma elmentünk a Természettudományi Múzeumba. Látni akartuk a nagy fehér cápát, Noé bárkáját, a mamutot és persze a sok pompás lepkét a trópusokról. Nem hittem volna, hogy valami éppen ott fog szembesíteni a borzalommal, amely Oslóban és azon a norvég szigeten történt.
A földszinti traktusban nézelődtünk, mikor is egy tárló elé érve hirtelen lecövekeltem. Két emberi koponya állított meg. Sosem láttam hozzájuk hasonlót. Mindkettőnek elvékonyult, lyukacsossá vált az a része, melyet fejtetőnek mondanak. Közelebb léptem, mert volt alatta egy kézzel írott cédula. Látni akartam, mi szerepel magyarázatként rajta. Nos, az, hogy mindkét férfi bujakórban szenvedett. Vagyis ilyenné lett azok koponyája, akik hajdan beleőrültek a bajba.
Hogy jön ez ide? Egyszerűen.
A huszadik század jóléti országaiban társadalmi értelemben bujálkodás folyt, s amikor bekövetkezik, ami mészárlásnak is beillik, ájuldoznak. A kényelmes nyárspolgárok milliói naná, hogy ezúttal is másokat okolnak. Ők nem tehetnek semmiről, mondják, s reakciójuk csak ez lehet, mert képtelenek mások fejével gondolkozni, sőt nem is hajlandók rá. Műveltségük nagy részét tévéműsorokból, újságokból csipegetik össze, olvasmányaik közt fő helyen az utazási irodák és a különleges éttermek étlapjainak kínálata áll, s ami szemükben művészet, úgy lóg a falon, mint egy secondhand üzlet vállfáin a zakók.
Eszerint tagadom a nyugati civilizáció eredményeit? Ha összevetem az egyszerűbb vidéki élet ideáljával, feltétlenül, bár véleményemet cáfolni látszik sok fényes példa. A műholdak eljutottak a Szaturnuszig, Kínában is jár már szuperexpressz, beindult a klónozás, sőt a génmódosítás is, de a kérdésre, lett-e általuk az emberiség boldogabb, nem lehet igennel felelni.
Hogy fokozzam a kétségeket, a fentiek mellé odaillesztem az 1. Tweedsmuir báró, ismertebb nevén John Buchan megállapítását: „A civilizáció: összeesküvés. A modern élet arra szolgál, hogy kényelmes emberek csendes tömege fenntarthasson látszatokat”, s mert ez aligha cáfolható, kijelenthetem, hogy helyben vagyunk.
Rögtön megmondom, miért.
Egyszerű lett volna, ha a merényletet 76 halottal iszlám szélsőséges követte volna el, aki igazolja a nyugati világ mantráját, hogy lám, megint azok. Megint ők zavarták meg a világ békéjét. De mert nem ők, mert a tettes egy magányos keresztény fundamentalista (címke ez is – lusta agyak mankózására való), folyik a vakarózás, a magyarázkodás, szokás szerint farizeus attitűddel.
Kár tagadni, hogy a gazdag, kényelmes nyugatiaknak mind kevésbé van ínyükre, hogy a világban szabad lett a járás-kelés. Sokaknak megfordult a fejében, jobb volna újra ketté- vagy hárommá osztani a világot, még ha ez tágítaná is a szakadékot szegény és gazdag országok között. Csak a tőkének kell szabad utat adni, a kócosokat fordítsák vissza a határon! Ha mégis beengedik őket, úgy tegyék, hogy elmenjen a kedvük az utazgatástól! Motozzák meg asszonyaikat, dúlják szét a poggyászukat, és vegyenek már a csecsemőkről is ujjlenyomatot! Ki tudja, melyikből lesz húsz év múlva terrorista?
A közhangulatot a sunyi bulvármédia mozgatja ebbe az irányba, és erre hergelik a politika harsonásai is. Főleg azok, akik sanda mészárosként erre kacsintanak és arra vágnak.
Ám van egy kis baj. Nem is kicsi – óriási.
A mai nap kiderült, hogy az elbutított, álszent nyárspolgárok egymás közt elsuttogott kívánságai és a géppisztolyos norvég gazda 1500 oldalas tanulmányába foglalt tételek egybeesnek.
A norvégot el fogják ítélni, az álszentek mossák kezeiket, a modern világ katasztrófája pedig folytatódik.

Július 25., hétfő
Néhány csudaság, melyre a hét végén leltem.
Szent Johanna csodái közt legelébb a fierbois-i kardot tartják számon. A fegyvert az ottani Szent Katalin-templom oltára mögött ette a rozsda. A lány azt mondta, őt illeti, odaküldött egy fegyverkovácsot, a kovács meg is találta, öt kereszt volt a pengéjén. Rendbe hozta, kiköszörülte, és attól fogva Johanna mindig ezt használta a harcban.
Lukács Béla írásában leltem a különös történetre és a kérdésre, melyet a kutató fizikus tett fel jogosan: honnan tudhatta a szűz, hogy ott a kard? A templomtól szülőfaluja háromszáz kilométerre volt, soha addig a közelében sem járt, kitől tudhatott róla?
Az én kérdésem másra vonatkozik. Megjelenése óta többször olvastam Delteil fantasztikus könyvét Jeanne d’Arcról, ám abban a legendás kard csupán hat sor erejéig szerepel. A francia író a csodát ennyivel intézi el: „Jeanne legendás kardot szeretett volna, egyszóval afféle valódit, na! Szent Katalin útmutatására annak a lovagnak a kardjáért küldött, akinek a sírját a fierbois-i templomban megcsodálta. Azon rozsdásan el is hozták neki.”
Egyetlen bekezdés az egész.
Joseph Delteil-t a francia szürrealisták maguk közé sorolták, s okkal. De akkor miért hagy ki a Breton-céh tagja ilyen „ziccert”? Tágíthatta és színezhette volna, mégsem élt a lehetőséggel, s miért? Mert más kínálta fel, márpedig ő mások által kitaposott ösvényen nem jár, még ha azt egy legenda taposta is. Akkor fékeznie kellett volna saját lendületét, és egy darabig félárnyékban pedálozni, no, azt már nem!
Képtelen volt engedni alkotói önzéséből, amely sok más mellett igazolja Delteil rendkívüliségét, és ebben méltó társa a fordító, Lackfi János. Mert miről van itt szó? Az író fontosabbnak ítélte a maga által lefektetett sínen kanyargó csodákat, mint egy innen-onnan való legendát. Engem az ilyen bátorság elkápráztat, és mindig fejet hajtok előtte.
A fizika más műfaj. Ott azt kell bizonyítani, ami feltételezhetően létezik a látható és láthatatlan valóságban. Az irodalom és a művészet azért áll fölötte, mert azok valóságát a szív diktálja.
Ha nem az, ha más, a divat egy darabig életben tarthatja, némi idő után azonban leereszt, kimúlik, vége. Van-e, akinek hiányoznak Dos Passos könyvei? Moravia regényei? Delteil a kortársuk volt, mégis itt van, friss ma is, s az olvasó elragadtatást érez, amikor könyvét a kezébe veszi.
Más.
Nem tudtam, bár lehet, hogy ez tudatlanságomról árulkodik, miszerint a Matuska Szilveszter által felrobbantott vonaton utazott Josephine Baker is, a fekete bőrű, fekete hangú izgalomforrás. A dokumentumok szerint a vendégszereplésre érkezett dizőz a mélybe zuhant kocsik roncsaira állt, és énekével oldotta a szörnyű hangulatot. Egy biatorbágyi honlap szerint ez kacsa. Csakhogy egy angol és egy orosz szerző, valamint egy francia modellező honlap is állítja, Josephine Baker ott volt. Mi az igazság?
Fura, hogy mennyi hasonló rejtelem veszi körül a nőket. Mi lehet az oka? Az talán, hogy a férfiak gyöngébbek, és ezt magyarázni kell valahogy?

Július 26., kedd
Az általam szeretett-olvasott Hegyi Zoli írja: „nyomás le délre, homokos, sziklás partokra, tüzes szemű lányok közé. Én csak szemlélődni, szelíd barbárként. Abba a dalmát–olasz géniuszba, amelyből lelkünk vétetett. És amelynek legészakibb sarka a Káli-medence.”
Állj, állj, állj!
Az említett géniusz bőkezűbben mérte nagyszerűségeit annál, semhogy azokból csak Pannóniának csurgatott volna egy keveset. Mint Hamvas is írja, a délnyugatinak mondott géniusz tájait az Anjou-királyok kiterjesztették, és fölhozták egész a Dunakanyarig. Várat építettek Visegrád hegyére, szelídgesztenyével ültették tele a dombokat, pártfogásukba vették a helyüket kereső pálosokat, olasz építőmestereket hívtak, hogy lágy ívekkel enyhítsenek a kolostorok szigorán.
Ehhez jön az opálos fény, és náladnál, Zoli, kevesen tudják jobban, hogy van a fényeknek egy fajtája, mely zenél. Az a zene mintha fentről jönne, angyalok hangján, mint egy színes madrigál, amely úgy simogat, akár az esti szél az Adria partján.
Hidd el, barátom, jut hely ezen a géniuszon neked is, nekem is, s abban sem tér el a véleményünk, hogy a művészetek közt az élet művészete az első. Ezért boldogabb, aki többre becsüli a jó ételt, az italt, a házat, a kertet és a barátságot azoknál, akik a sikert kergetik.
A távolságokat a tájban élők lelke méri, nem a kilométerek. Carpe diem!