Köznapló

Július 28., csütörtök
Megyesi Gusztáv nemrég lepengézte azokat, akiknek nincs kedvükre az IMF megannyi trükkje, kapzsisága, gorombasága.
Az a gyanúm, rosszul időzített. Ha Strauss-Kahn kuplerájos lenne, azt mondhatnánk, rendben, más műfaj mást igényel. Viszont láttuk az asszonykát, akit New Yorkban rá akart venni az orális örömszerzésre. Őszinte legyek? Ha egy ilyen cég első embere ennyire leadja, ott megeshet, hogy a pénzügyeket is hasonlóan intézik. S ha valaki ellenkezik, erőszakkal tömik be a száját.
De hogy pénzről is essék szó, azt szajkózza a balliberális szaksajtó, hogy ide csak úgy dől a pénz nyugati jótevőinktől, ám hiába, mert ezek a jobboldali tökfejek képtelenek jól elkölteni.
Az igazság ezzel szemben az, hogy Európa keleti feléből 1980 és 2004 között 5300 milliárd dollár dőlt ellenkező irányba – adósságszolgálat címen, a „szocialista” tábor egykori országainak adóssága ennek ellenére tovább nőtt: 540 milliárdról 2600 milliárdra.

Július 30., szombat
Nem tudom, másnak szokása-e, én a történelmi és művészeti könyveket hátul, a névmutatónál kezdem. Magyarokat keresek. Percek alatt átfutja az ember, hogy a végén megállapíthassa mindig ugyanazt: alig vagyunk jelen.
Engem az ilyesmi nem zavar. Önző vagyok, s úgy találom, hogy némely hölgyek és urak elsősorban engem, honfitársukat óhajtották tegnap és nyilván ma is elkápráztatni tudásukkal, tehetségükkel, zsenijükkel. Mit törődöm én azzal, olvashatja-e egy angol vagy egy svéd, mit írt Weöres, élvezheti-e, mint festette meg Kondor Béla Boldog Margitot. Fő, hogy én olvashatom, élvezhetem – a többi az ő dolguk.
Más kérdés a történelem. A politika.
Két napja hozta a futár Ernst Nolte könyvét, A fasizmus korszakát. Nos, nézzük, kit méltatott figyelmére honfitársaim közül a szerző. Izgat, mert az elvesztett választás óta a balliberálisok – élükön a szájhős Szanyival – egyre ismételgetik: a jobboldaliak lelke mélyén ma is ott szunnyad a Horthy-fasizmus.
Nos, Nolte Horthyt egyetlen alkalommal említi, és nála Szálasi se nagy champion, csupán négyszer szerepel. A regiszterben Gömbös Gyulát, illetve más okból Kun Bélát, Lukács Györgyöt, Szilárd Leót említi még, s ez fedi azt a véleményt, miszerint a huszadik század két emberpusztító őrülete: a kommunizmus és a fasizmus java korában Magyarország már csak megcsonkított, történelmileg jelentéktelen ország volt.
Tegyük hozzá, felfrissítendő a bóbiskoló emlékezetet, hogy Lenin szerint a harmincmilliósnál kisebb országok nem számítanak. A lengyeleknek jó fülük volt, másrészt szomszédai voltak a Vlagyimir Iljics által átfazonírozott Szovjet-Oroszországnak, s ez negyvenöt után arra ösztökélte őket, hogy lámpaoltás után ne a fal felé forduljanak, hanem öleljék egymást erősen, szerelmesen. (Ezt tették, ezért vannak ma negyvenmillióan.)
Tudom, nem dicsőség Nolte könyvében szerepelni, de milyen lehet egy másikban, ha úgy tetszik, a párjában. Üssük fel A kommunizmus fekete könyvét. Abban vajon hányszor emlegetnek magyar közreműködőket? A könyvben szereplő áldozatokat nem számítom, tehát ábécé szerint: Czerny József, Dusza József, Gerő Ernő, Kádár János, Károlyi Mihály, Kun Béla, Péter Gábor, Rajk László, Rajnai Sándor, Rákosi Mátyás, Varga Jenő, egy keresztnév nélküli Karakas – rajtuk kívül, akiket 1956 októbere állított a másik oldalra (Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József, ők kommunistaként kezdték).
A két könyv összevetése önkényes. Ám arra alkalmas, hogy érzékeljük: Magyarország a külföld szemében inkább viseli a kommunisták keze nyomát, semmint a fasisztákét. (Bármit írjon is az itthonról tüzelt német sajtó.)
De hogy ne csak a politika véres mezején vágtassak, levettem a polcról Olivier Todd kétkötetes munkáját Albert Camus-ről. Ugyan kiket becsült, kikkel akadt össze a magyarok közül a baloldalinak ismert Nobel-díjas francia író?
A névregiszter 42 oldalas, mégis csak nyolc magyar név szerepel benne: Brassai, Déry Tibor, Fejtő Ferenc, Háy Gyula, Nagy Imre, Rákosi Mátyás, Tardos Tibor, Zelk Zoltán – három kivétellel mind az ötvenhatos forradalom utáni perek elítéltjei, áldozatai.
Ugyanezt látjuk akkor is, ha a művészvilágot vallatjuk. Jean-Paul Crespelle Montparnasse-ról írt könyvében csak azért szerepelnek magyarok, mert Bajomi Lázár Endre toldalékot írt hozzá. Azokon kívül, akiket ő pakolt fel a listára, a francia szerző egyetlen magyart sem tartott érdemesnek megemlíteni.
Baj? Sokak szerint igen, s ezzel indokolják, hogy szétkürtöljék: amit itt művelnek – politikusok, írók, művészek, lepényevők, kalaplengetők –, a világban nem számít.
Botor lények. Szolgalelkű nyaloncok. Képtelenek örülni annak, amink van. Folyton hasonlítgatnak, méricskélnek, lesik a külföldi sajtót, és ha nagy nehezen találnak valamit, amivel vágni lehet rajtunk (magukat mindig kihagyják), „értékelő” cikkeket írnak, és belénk akarják táplálni, hogy nem érjük fel a nagyok asztalát.
Miért kéne fölérni? Mi nem együtt kosztolunk. Amióta láttam egy német albumot a Dunáról, nincsenek illúzióim. A könyv szerkesztői úgy ítélték meg, hogy a folyó véget ér Dévénynél, attól keletre és délre egy kép sem jelent meg róla. Onnan Niemandsland, a senki földje. Azóta beszélhet bárki bármit, tudom, hová tartozunk.
Magunkhoz, barátaim, s ezt a hovatartozást kell erősítenünk!
Ne Európa és a világ (többnyire tájékozatlan, rossz szándékú) ítészei mondják meg kintről, mi jó, mi rossz. Ez azok érdeke, akik áruként szeretnék kezelni a festményeket, a szobrokat, az operákat, a kastélyok freskóit meg persze a művészt és az alkotót is.
A természettudományokról, Nobel-díjasainkról szándékosan nem szólok. Más kategória. Ott laboratóriumi műszerek bizonyítják, ki mond igazat, ki hazudik. Azon az ajtón nincs bejárásuk fröcskölő tollú vezércikkíróknak és dühödt publicistáknak.
A fentiek megírására talán feljogosít a szándék, amellyel próbálok pertuba kerülni fontos értékeinkkel. Mégis örökös lemaradásban vagyok, s egyre többször eszembe jut a csodálatos Lénárd Sándor sóhaja: „Amit tudok, mind elcserélném azért, amit nem tudok.”
Ha már eljutottam idáig, hadd kérdezzem meg a hasonlítgatás bajnokaitól: olvasták az urak Lénárd könyveit? Ha nem, máris fogjanak bele, de addig csendesebben vigadjanak!

Augusztus 1., hétfő
Volt a két háború közt Szentendrén egy kommuna. Vagyonközösségben éltek, együtt művelték kertjeiket, jógáztak, őskeresztény elveket vallottak. Lapot is adtak ki Bubáni Kolónia címmel. Sok irigyük lehetett, mert 1938-ban betiltották őket. „Rossz példát állítanak a keresztény ifjúság elé”, ez volt az indok. Butaság. Ennek következménye, hogy a német, az angol, a svájci kommunák története megismerhető, míg a magyarokat hallgatás övezi. Mintha az élet módja, művészete nem érdemelne figyelmet. Holott kifejezetten izgalmas. Engem erősen foglalkoztat. Talán még föllelhetők a nyomok. A tanúk. A fényképek. A történetek. Istenemre, nagy téma!

Augusztus 2., kedd
Orrukba szívták a vizet! Egy szabad ember odadörgölt a Népszabadság újságírójának: „Maga nem tudja, miről beszél. Ez a hülye pesti liberális értelmiség hangja. Jöjjön le velem.”
Hegedűs Zsuzsa szavai ezek. Ő hozta létre a „Minden gyerek lakjon jól!” Alapítványt, járja az országot, a lap szerzőjét azonban ez nem érdekelte. Pimaszkodott, de megkapta a magáét: „Én az SOS Racisme-nak is alapítója vagyok, szemben a sok antirasszistával, aki Magyarországon abból él, hogy pofázik, és elcseszi a roma problémákat is.”
A „jöjjön velem” ismerős…
Amikor Magyar Bálint a falurombolást azzal kezdte, hogy leépítette az iskolákat, üzentem, jöjjön el Nógrádba, lássa a következményeket a helyszínen. Nem jött.
Gyáva népség ez. Messziről bátrak. Onnan okosak. A szegényszagot kerülik, mint macska a vizet.

Augusztus 3., szerda
Feleségem felröppentette óhaját, fessük ki a szobát, ahol korábban dolgoztam. A fal tele szögekkel. Mióta áthurcolkodtam az új műhelybe, a képek lekerültek róluk, s akár kendert lehetne tilolni rajtuk. Minek hívjunk mestert, megcsináljuk magunk, mondta. Megvesszük hozzá, ami kell, az egész megújul, friss lesz a fal, s a mészillat olyan jó! Rendben?
A festés fotóművész barátomat juttatta eszembe. Ő pár éve külföldi utat tervezett. Módszeres ember, berajzolta a térképre az útvonalat, a neten szállást keresett, tudott a múzeumi kedvezményekről, megtette, ami ilyenkor szokásos, s képzeletben már a tengerparton volt, mikor is a felesége bejelentette, a falak piszkosak, tengerparti nyaralás helyett festeni fognak. És úgy lett.
Alighanem nálunk is így lesz, bár mi a lazacot már évek óta itthon sütjük, szállásunk megvan a középső szobában, s amit időjárásnak nevezünk, már vagy két hete azt sugallja, Lappföldön nyaralunk. Feleségem szerint ha jól sikerül, a kicsi lány szobájára is sor kerül.
Remélem, közbejön valami: a fal foltos lesz, a szekrény festékpöttyös, és akkor hamarabb elmehetünk Bécsbe. Ha mégsem, állok majd a létrán, s úgy teszek, mint Viscontinak ajánlotta úrfi korában az apja: „Fütyülj, és a magasba nézz!”