Kutyaélet

Mióta az eszemet tudom, kedveltem a kutyákat, pedig nem sok közöm volt hozzájuk. Tizenhét éves koromban kaptam a szüleimtől egy írszetter-kölyköt, ám hamar kiderült, hogy előbbre való programom a csavargás a kutyasétáltatásnál, s amikor napokra elutaztam valahová, a mamámnak kellett pásztorolnia az eleven jószágot. Kertes házban laktunk, de ez inkább hátrány volt: a kutya rögtön megtalálta a lyukat a kerítésen, meglógott, és anyámnak a fél Gellérthegyen át kellett üldöznie, amíg el tudta fogni. Pár hónap múltán Aga egy mátrai gyermekszanatóriumba került, a főorvos kisfia ajándékául; biztosan jó élete volt. Sok évvel később volt egy különös, bátran mondhatom, hogy lelki kapcsolatom egy gyönyörű dobermanszukával az egyik amerikai tartózkodásom idején, az a történet hosszabb elbeszélést érdemel. Budán lakunk, főútvonalon lévő emeleti lakásban, ezért nem tartunk kutyát, az ilyen élettér nem való kutyának.
Jó tíz éve már, hogy egy falusi „háttérintézményt” teremtettünk magunknak, mert az említett fővárosi élettér nemcsak a négy-, de a kétlábúak számára is csak ideig-óráig elviselhető. Hatalmas kert, körös-körül erdő-mező járul a házhoz, a hely ideális lenne eb tartásához, csakhogy amikor nem vagyunk ott, ki viselné a gondját? Van elég kutya helyben, csak a mi utcánkban tíz. Az egyik közülük, Brúnó a boltoséké. Jó formájú, vadászelemeket tartalmazó keverék, szép barnás-rőt bundával, lógó fülekkel és sötét, szomorú szemekkel. Afféle falurossza kutya, nehéz otthon tartani, éjszaka elcsavarog, és reggel rojtosra harapott füllel tér haza a kalandokból.
Brúnó kezdetben ellenségesen fogadott, megugatott, és igyekezett mögém kerülni, azonban látván, hogy nem félek tőle, megszokott. „Bármilyen kutya jobb, mint a semmilyen kutya” – írja a Nobel-díjas etológus, Konrad Lorenz. Nem is emlékszem már, mikor és hogyan, de egyszerre csak összebarátkoztunk ezzel a Brúnóval. Amikor megérkezem, meglátja a kocsimat, vagy észreveszi, hogy élet van a házunkban, boldogan lohol hozzám, és a hátsóját riszálja örömében. Többször halálra ijesztett, mert észrevétlenül, hátulról lopakodott a közelembe, megbökött az orrával, és kedvesen rám támaszkodott a mellső lábával. Egy ideje már szinte hozzám tartozik, a falubeliek nevetnek, amikor látják, hogy mindenüvé elkísér, és lót-fut körülöttem. Nem mintha az igazi gazdái nem viselnék gondját, de minálunk élvezi, hogy társaságban van, sok simogatást, dicsérő szót, olykor jó falatokat kap. Boldog és hálás mindenért. A múltkoriban egy szörnyű harapással a mellső bokáján sántikált hozzám, és úgy bámult rám, amíg a sebét bepólyáltam, borogattam, mint a csodadoktorra.
Van a Brúnónak még egy jó barátja rajtam kívül, a kis Tapi a szomszédos Pegazus fogadóból. E bámulatos intelligenciájú tacskóféleségtől eltanult, átvett egy csomó fontos, hasznos viselkedési mintát, túlélési trükköt ez a vagabund – ám inkább lúzernek mondható, a mennydörgés elől a föld alá bújni is kész kutya. Ámbár a minap nagyot nőtt a szememben. Rettenetes harci zaj, hörgés, morgás, vicsorgás ébresztett fel az első álmomból, kezemben a rézfejű fokossal nyitottam ajtót, mondják, éjjel bejárnak a faluba a környékbeli nyájakat őrző vad pásztorkutyák. Még láttam elinalni a sötétben a hatalmas termetű idegen ebet. Brúnó ott állt a tornácon, harci pózba merevedve, még mindig égnek meredő ázott-tépett szőrrel a hátán. Büszkén emelte rám a szemét: megvédtem a házat! Hős vagy, Brúnó! – mondtam neki, és megsimogattam. Boldogan lefeküdt és elaludt.