A modern tömegtársadalmak velejárója volt, hogy az idősekről való gondoskodás a helyi közösségek és a család helyett egyre inkább a társadalom és végső soron az állam kompetenciájába került. Az szintén általános európai tendencia, hogy az idős korra való magánmegtakarítás tőkefedezeti gyakorlata, vagyis az egyéni számlán vezetett öregségi biztosítás hamarosan átadta helyét az úgynevezett felosztó-kirovó rendszernek, ahol az aktív generáció befizetéseit az állam az inaktívak nyugdíjára költi. Míg e hosszú távú folyamatok a bismarcki Németországban a XIX. század végén elkezdődtek, addig Amerikába száz év múlva érkeztek el. Magyarország valahol középen helyezkedik el az időskori biztosítás bevezetésében, hiszen a második generációs állampolgári jogok – például a kötelező betegbiztosítás – bevezetésére viszonylag hamar, a dualizmus végén sor került, de a nyugdíjbiztosítás általánossá tétele közel száz évet vett igénybe.
Az 1854-es osztrák bányatörvényt, amely önkéntes bányászpénztárak létrehozását írta elő, 1861-ben tették kötelezővé Magyarországon. Ez tekinthető az első társadalombiztosítási célú jogszabálynak hazánkban. 1875-ben pedig már a későbbi nyugdíj-biztosítási rendszer elemeit is törvénybe foglalták, amikor betegségi, öregségi, árvasági és baleseti biztosítással foglalkozó ipartörvényt hozott az Országház. Az 1875-ös törvény meghatározta a nyugdíjra való jogosultságot, a 65. éves nyugdíjkorhatárt és a legalább tízéves szolgálati időt, de nem tette kötelezővé, végképp nem általánossá az öregségi biztosítást. Ekkoriban – mondja Szikra Dorottya szociológus (ELTE Társadalomtudományi Kar) – az állam és a munkáltatók, gyáriparosok érdeke is az volt, hogy az aktív munkavállalókat részesítsék védelemben akkor, amikor ideiglenesen elveszítik munkaképességüket, például betegség vagy baleset következtében. Az idős korról való, államilag garantált gondoskodás ráadásul ekkor még nem is került szóba – teszi hozzá Bódy Zsombor társadalomtörténész (PPKE BTK) –, hiszen az ország többsége a mezőgazdaságban dolgozóként tradicionális családmodellben élt, és nem is volt félretehető tőkéje. 1910-ben a várható élettartam ötven év körül alakult, egy évtizeddel később azonban emelkedett ez az érték, miközben az első világháború tragédiája rámutatott, hogy egész rétegek kerülhetnek lehetetlen helyzetbe. Ráadásul 1920-tól az ország belső viszonyai is konszolidációra és a munkásság szimpátiájának elnyerésére ösztönözték a politikai és gazdasági elitet.
Ezernyolcszázkilencvenegyben és 1907-ben már törvénykeztek az ipartörvény hatálya alá tartozók, illetve a kereskedelmi alkalmazottak beteg- és baleset-biztosításáról. A Bethlen-kormány e jogszabályok kategóriái alapján vezette be Magyarország első nyugdíjbiztosítását. Az 1928. évi XL. törvény volt az első, amely rendelkezett az öregség, a rokkantság, az özvegység és az árvaság esetére szóló kötelező biztosításról. „Az állam támogatja a közösség elvét képviselő, szolidarizmus jegyében fogant szociális intézményeket” – szólt a törvény szövege, amely a férfiak és nők esetében is 65. életévhez, valamint négyszáz heti, azaz nyolcévi járulékbefizetéshez kötötte az öregségi juttatást. A kötelező nyugdíjbiztosítás kiterjedt az összes munkásra és az évi hatezer pengőnél nem nagyobb jövedelmű magánalkalmazottakra. Az első átfogó társadalombiztosítási törvény értelmében a munkavállalók hozzájárulása az átlagos napibér 3,5 százaléka volt, amely összeget egy állam által vezetett, egyéni számlán helyeztek el. A nyugdíjbefizetésekből származó tőkét az állam kölcsönvehette és kötvényekbe fektethette. A munkások nyugdíj-biztosítási feladatait az 1928-ban létrehozott Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI), a magánalkalmazottak biztosítási teendőit a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) látta el. Előbbi 250 ezer munkáltatóval állt kapcsolatban, öregségi biztosításai száma 650 ezer volt, vagyona 1940-ben 240 millió pengőt tett ki. 1945-ig az állami kasszák mellett közel kilencven vállalati és magánnyugdíjpénztár is működött.
A harmincas évek végén megvalósult a gazdasági munkavállalók nyugdíjbiztosítása, majd 1944-ben a kötelezően biztosítottak nyugdíjkorhatárát hatvan évre szállították le. A második világháború azonban mindent tönkretett. Kezdve onnét, hogy Bódy Zsombor elmondása szerint a tizenhét emeletes OTI lebombázásával együtt az egyéni számlanyilvántartások is megsemmisültek, a bérházakba fektetett tőke szintén a pusztítás martaléka lett, a befizetési hajlandóság a minimumra csökkent, a meglévő nyugdíjvagyon pedig inflálódott. A kontinensen mindenütt ekkoriban tértek át az államilag újraelosztott nyugdíjjárulék gyakorlatára, és 1945 után Magyarország is így tett – mondja Szikra Dorottya. 1947-től a társadalombiztosítás egésze áttért a várományfedezeti rendszerről a felosztó-kirovó rendszerre, egy év múlva a központi nyugdíjpénztárba vonták össze a vállalati nyugdíjpénztárakat, 1949-ben egyesítették az OTI-t és a MABI-t, a rá következő esztendőben a társadalombiztosítás irányítása törvényerejű rendelettel került át a szakszervezetekhez.
Rákosi és Nagy Imre alatt egy-egy, a Kádár-rendszerben pedig két átfogó nyugdíjtörvény is született. Az 1951-es nyugdíjtörvény értelmében minden hatvanadik életévét betöltött férfinak és ötvenötödik életévét betöltött nőnek járt a nyugdíj, de a korábbi nyolcéves szolgálati időt tíz évre emelték, és a maximális öregségi járadékot a kereset felében rögzítették. 1954-ben növelték a törzsnyugdíj összegét, de vele párhuzamosan a munkavállalói hozzájárulást is, valamint ötszáz forintos nyugdíjminimumot határoztak meg – foglalja össze a két szakértő a fontosabb változásokat. Az 1958-ban kiadott harmadik nyugdíjtörvény tiezenhat éven keresztül, egészen 1975-ig volt érvényben. A következő fontos lépés az volt, amikor 1967-től a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjai is részesülhettek nyugdíjban, bár náluk a korhatár öt évvel volt magasabb, mint a többi munkavállaló esetében. A kisiparosok kötelező nyugellátása 1961-től, a kiskereskedőké 1970-től létezett. A tb-rendszer ezzel ugyan kiteljesült a hetvenes évek elejére, de a nyugdíjbiztosítás több foglalkozási ágra tagolódott. Az 1975-ben bevezetett integrált nyugdíjrendszer viszont átfogta a tb-rendszer minden ágazatát, és huszonkét éven keresztül maradt hatályban. Ettől kezdve a minimális szolgálati idő tíz év maradt, az induló nyugdíj a kereset 33 százalékát tette ki, a felső határt pedig tízezer forintban szabták meg. Ugyanekkortól került sor időszakonként nyugdíjemelésekre és a reálérték-megóvó mechanizmus beindítására is.
Ezerkilencszáznegyvenötöt követően a társadalombiztosítás kiadás-bevételi egyensúlyát az állam biztosította, s míg 1984 és 1988 között nem volt szükség központi hozzájárulásra, 1989-ben még bevételi többlet is jelentkezett a nyugdíjrendszerben. A rendszerváltás után azonban a demográfiai folyamatok, a korai nyugdíjba vonulás gyakorlata és a rokkantnyugdíjasok számának emelkedése felborította az amúgy is törékeny egyensúlyt.
A magyar nyugdíjrendszer évszázados történetével foglalkozik csütörtökön az Ősök tere. Az adás időpontja a Hír Televízióban: csütörtök 22.30, szombat 15.30 és szerda 16.05.
origo.hu
Csapdát állított a rendőröknek egy esztergomi férfi.
