Vajon számít-e még a véleménye valakinek, aki megfutamodott? Aki úgy döntött, nem állja tovább a sarat, hanem kereket old, mint tette oly sok kollégája? Vajon nem tartják-e őt a többiek pimasz árulónak, aki a nyugati egészségügy Kánaánjából jókat mosolyog otthon maradt sorstársain?
Lassan két éve, hogy hátat fordítottam a magyar kórházi orvosi létnek. Azóta többször nekirugaszkodtam ennek az írásnak, de visszatartott a gyávaság, hogy hiteltelen leszek. Végül győzött a közlés kényszere, és csak remélni tudom, hogy a pálya széléről a még küzdő játékosoknak bekiabált meglátásaimat jó szívvel fogadják majd.
A híradások persze legtöbbször a pénzkérdést feszegetik. Nem áltatom magam, hogy elhiszi bárki, mégis igaz: én nem elsősorban a pénz miatt jöttem el. Mint ahogy állítom azt is, hogy nem a forráshiány a legnagyobb betegsége a magyar egészségügynek. Pontosabban lehet, hogy ez a baj gyökere, de félő, hogy pusztán anyagiakkal a bomlási folyamat nem fordítható meg többé. Lehet, hogy eljön az idő, amikor milliárdok öntik majd el a betegellátó rendszert Magyarországon, és a kórházak mindegyike fel lesz szerelve a legújabb vívmányokkal a high-tech toalettől a high-tech mágneses spektroszkópig, de nincs az a pénz, amin az elvándorolt szakemberek kieső tudása és orvosi embersége visszavásárolható lenne. Nem akarom elhinni, hogy ez a folyamat már visszafordíthatatlan: nem akarok tudomást venni róla, hogy a rezidensnek, aki ma elkezd egy kórházban dolgozni, nincs többé kitől tanulnia sem szakmát, sem betegszeretetet. Nem akarok arra gondolni, hogy akkor ki fogja az utánuk következő generációkat mindarra megtanítani, ami nem leshető el az orvosegyetemen. Kell lennie megoldásnak; csakhogy most már nagyon, de nagyon késő van.
A médiumok csökkenő orvoslétszámról és elvágyódó rezidensekről tudósítanak. Ezek azok a tények, amelyek számokkal és statisztikai kimutatásokkal feltárhatók. Ezek az adatok önmagukban is ijesztők. A minőségbeli romlást azonban nem lehet Excel-táblába foglalni: azt a betegek a bőrükön érzik. Szó sem esik egykor nagynevű előző munkahelyemről, amelyet még tíz évvel ezelőtt is olyan kollégák emeltek messze az átlag fölé, akik miatt a betegek az ország másik végéből is eljöttek hozzánk. Ezeknek a kitűnő, tapasztalt és nagy tudású szakorvosoknak a nagy része külföldön van már, ahol nagyszerűen megállják a helyüket. De mi lesz az otthon maradt betegekkel – és mi lesz a fiatal doktorokkal? Ez az igazi gond: a tíz-húsz-harminc év alatt felhalmozott tudást, tapasztalatot nem lehet pénzzel megvásárolni: ahhoz tíz-húsz-harminc évet kell fizetni kinek-kinek az életéből. És a tékozló koldus magyar egészségügy egy kézlegyintéssel elengedi a jelen és jövő gyógyításának ezeket a zálogait.
Tudok olyan nyugat-európai kezdeményezésekről, amelyek afrikai kórházak műszerezettségét célozzák javítani. Szemtanúk szerint több olyan kórház áll már a szavanna szélén, amelynek felszereltségét bármelyik nyugati intézmény megirigyelhetné. CT, MR, légkondicionált szobák, minden csillog-villog – és sehol egy ember. Nincs, aki gyógyítson. Fel kell hogy ismerjük a szakmai tapasztalat megfizethetetlen értékét, különben ide jutunk. Fel kell hagynunk a „darab-darab” szemlélettel, a versenyszféra multicégeinek gondolkodásmódjával, ahol a „munkaerő” arctalan és kompatibilis.
Ez a kilátástalanság vetett tehát ilyen messzire a helytől, ahol dolgom lenne. Nem akartam tehetetlenül végignézni, hogyan csökken napról napra a betegellátás színvonala szeretett kórházamban, és érezni, hogy nem tudok semmi jót sem ígérni a kezem alá adott lelkes, okos, fiatal kollégáknak. Ellentétben a közkeletű véleménnyel, egyáltalán nem könnyű döntés külföldön munkát vállalni, különösen negyvenéves fejjel, amikor már annyi mindent itthon kell hagyni. Keserves, fájdalmas elhatározás ez, amely örök bűntudatot, számkivetettség-érzést szül, és anynyi mindenről le kell mondani cserébe. Nem olyan egyszerű, hogy „el lehet innen menni” – mint tanácsolták. Állítom, hogy a legtöbb útra kelő kolléga örömmel maradna, ha tehetné.
És ezen a fórumon szeretném tisztelettel bejelenteni, hogy szívesen visszamennék. Ördög bánja a tízszeres fizetést idekint. Csak egy hajszálnyival legyen kevésbé sötét a jövő (nem az enyém: az egész egészségügyi rendszeré), egy mogyorónyival több a kilábalás esélye. Szívesen adnám a nevemet, tudásomat, tapasztalatomat végre valamihez, ami egy kicsit is felfelé döcög, és nem meredeken zuhan. Azt hiszem, elég sokáig, tizenhat évig becsülettel próbálkoztam otthon: mostanra elfáradtam egy kicsit. De ha mind megelégelnénk, hogy a törött hajót csak sodorja az ár a szakadék felé, és elhatároznánk, hogy együtt teszünk ellene valamit – ha engedik, én is szívesen felcsapnék még egyszer evezősnek.
Dr. Király Péter
Bécsben élő gyermekgyógyász főorvos
origo.hu
Napi balfék: Ferenc elmélkedik
