Newton és Darwin is dadogással küzdött

Magyarországon még alig csengett le a négy Oscar-díjat nyert film, A király beszéde sikere, amelynek főszereplője, VI. György király (Colin Firth) rettegett beszédhibáját legyőzve hallatlan nemzeti katarzist vált ki buzdító beszédével a háború előestéjén (a brit király mellett a híres dadogók hosszú sorát lehetne még említeni, Démoszthenésztől Julia Robertsig, Isaac Newtontól Bruce Willisig, hogy Charles Darwinról, Marilyn Monroe-ról, Elvis Presleyről és másokról ne is beszéljünk). Ez a film rövid időre a figyelem középpontjába állította e különös, nagyon gyakran a tudatlanság és a meg nem értés ködében lebegő súlyos beszédzavart, ám nézettségével csaknem egy időben áldozott le a média érdeklődése a dadogók élete, beteljesült vagy hiú reményei, belső és külső megaláztatásai iránt. Amikor egy török étterem magyar dolgozója a tumultus veszélyével fenyegető sorban (rajtam és a feleségemen kívül egyetlen pár volt jelen) nem tudván kivárni, amíg valahogy elmondom, hogy „k-k-kevés csípőssel” kérem a gíroszt – viszont megkérdezte, hogy „k-k-káposzta?”, majd röhögve a barátnőjéhez fordult –, abban a pillanatban határoztam el, hogy megírom ezt a cikket. Minthogy a legkülönbözőbb nemzetközi kutatások szerint a „fejlett” társadalmak 2-2,5 százaléka szenved a beszéd görcsös elakadásától (de még a természet közeli életmódot folytató indián és afrikai törzsek körében is megtalálható ez a beszédhiba), feltételezem, hogy nem csak a magam nevében írok.
A dadogás kétségtelenül szükséges és egyre adekvátabb tudományos leírása helyett álljon itt szemléltetésül néhány, a budapesti dadogó önsegítő csoport és néhány személyes ismerősöm köréből vett példa (a dadogás írott megjelenítésére szolgáló b-b-b formát ezúttal mellőzöm):
„Gyerekkoromban ortopédorvosnak készültem, és azt hiszem, meg is volt a tudásom hozzá.
A családom, a tanáraim, egyszóval az egész környezetem hozzáállásából éreztem, hogy ez nem lehetséges. Így lettem végül asztalos. Akkor még azt hittem, ebben a szakmában egyáltalán nem kell beszélni…” (Megjegyzem, Amerikában biztosan, de tudtommal Magyarországon is vannak dadogó orvosok.) „Felvételiztem a jogi egyetemre, az írásbeli még egész jól sikerült, de a szóbeli előtt behívott magához az egyik professzor. Megkérdezte, hogy miért akarom elvégezni a jogi egyetemet. Hosszan ecsetelte a válóperes ügyvédek és a falusi jegyzők életét – én ezzel a beszéddel legföljebb addig vihetem – majd végül hozzátette: »Mért nem tanul inkább valami becsületes szakmát?« Én nem hibáztatom. Legalább őszinte volt hozzám.” „Kedvenc süteményem a somlói galuska, de ha étterembe megyünk, mindig valami mást kérek, mert az s betűn dadogok leginkább.” „Az osztályban egyszer visszahallottam, hogy a lányok egész jóképű fiúnak tartanak, egészen addig, amíg ki nem nyitom a számat. Ekkor ugyanis már szellemi fogyatékosnak tartanak.”
„A barátom a kapcsolatunk elején azt mondta, neki nem számít a beszédhibám, elfogad így, ahogy vagyok. Egyszer, miután társaságba mentünk, és a barátai furcsán néztek ránk, azt mondta: »Tudod, azért jobb lenne, ha nem dadognál«”. Utolsó példaként álljon itt egy hosszabb idézet a híres magyar színész, Őze Lajos (alias Virág elvtárs) életrajzából: „Azt hiszem, ha rokkantnak születek, akkor sem gúnyolnak ennyit úgynevezett embertársaim, mint így, hogy dadogtam. A vakot ugyanis átvezetik az utcán, a bénán is segítenek, de a dadogóst mindenki csak kiröhögi. Nahát, én ezt fogtam ki. Sem játszótársaim, sem barátaim nem voltak. Ha ugyanis befogadtak, nagyon megnehezítettem a játékot azzal, hogy nehezen voltam képes kinyögni a mondanivalómat… Szerencsére volt egy nagyszerű tanárom. Amikor bemutatkozott nekünk, kölyköknek, föltett egy szódásüveg vastagságú szemüveget, s csak úgy tudta elolvasni az osztálynaplóban a neveket, hogy beleütötte az orrát a lapba. Nem tudom, hány dioptriás lehetett az a szemüveg, de ő még azzal sem látott. Szóval ő vak volt, én meg dadogós. Így hozott össze a sors Arató Istvánnal… A mi harminckét fős osztályunkban, ahol mindenkit feleltetni kellett, Őze Lajosra sem volt több idő tíz-tizenöt percnél. Én pedig negyed óra után is legfeljebb csak a bevezetőn voltam túl. A többi tanár gyakran azt mondta: Köszönöm fiam, kapsz egy kettest! – és leültetett. Arató István volt az egyetlen tanárom ebben az időben, aki azt mondta a többieknek, amikor felszólított: »Csendet kérek, kérem! Most Őze Lajost feleltetem.« Akkor én negyvenöt percig dadogtam, és ő tudta, hogy tudom az anyagot.”
A törvény elvben kimondja az esélyegyenlőséget, de ezt – amint az a fenti példákból is látszik – a gyakorlatban nem könnyű biztosítani. A 18 év alatti dadogó gyermek társadalombiztosítási alapon ingyenes logopédiai ellátásra jogosult, ami az EU-ban elvileg iskolai keretek között történik. A felnőtt dadogók – annak ellenére, hogy őket gyerekkorukban még nem feltétlenül vitték logopédushoz, vagy hogy az akkori kezelés általában nem segített rajtuk – semmiféle kedvezményes ellátásban nem részesülnek. Egy átlagos logopédiai magánóra öt- és tízezer forint között van, és a logopédusok többsége nem garantálja a sikert. A felnőtt dadogók ügyében az első (és mindeddig utolsó) előrelépést a 29/2002. (V. 17.) OM-rendelet hozta, amely a súlyos beszédhibás fogyatékos hallgatók részére lehetővé teszi a szóbeli vizsga írásbeli vizsgával történő helyettesítését. Nem sok, de mégis valami: örüljünk neki.
Azt hiszem, a legtöbb dadogó boldogan üdvözölné, ha a törvényben említett súlyos beszédfogyatékos emberek bizonyos munkahelyi kedvezményeket is élvezhetnének (például foglalkoztatásuk megkönnyítése az utánuk fizetendő tb-járulék csökkentésével), mivel szakmai körökben köztudott, hogy a dadogók a párkeresés mellett a munkaerőpiacon szenvedik el a legnagyobb hátrányokat és sérelmeket. A munkáltatók és/vagy az állam nagylelkű, szolidáris áldozatvállalását (ami tulajdonképpen csak a törvényben hirdetett esélyegyenlőség biztosítása) valamelyest indokolná az az információ, amely szerint a dadogók összességében az adott populáció átlagánál egy kicsivel jobb értelmi képességűek (Dr. Schwartz, 1997), amint az Arisztotelész, Wittgeinstein vagy Lewis Carroll példájából is kitűnik. A találkára hívott hölgyek vagy urak rokonszenvét (a dadogók körében négyszer több a férfi, mint a nő) éppenséggel az is fölkelthetné, hogy az ilyen beszédhibával küzdők a simulékony társasági élet kényszerű akadályoztatása miatt mélyebb érzelműekké, empatikusabbá és türelmesebbé válnak. Jó példa erre a Démoszthenész Egyesület szobája falán olvasható kommüniké is: „Nem baj, ha nem dadogsz, mi toleráljuk.” Egyébként a dadogókat néha, ha olyan társaságba kerülnek, ahol valóban meghallgatják őket, úgy kell visszafogni a beszédtől. Nem véletlenül jegyzi meg egyik regényhőséről Dosztojevszkij, hogy az illető „annyit fecseg, mint egy dadogó.” Ez nyilvánvalóan az elfojtott, bennakadt vagy kicserélt szavak kompenzációja. A „rejtett dadogás”, a problémát kísérő egyik legfájóbb élmény éppen az, hogy sok dadogó, látszólag folyamatos beszédében nem azt mondja, amit szeretne, hanem amit éppen ki tud mondani helyette. Éppen ezért sok töltelékszót is használnak, ami miatt esetleg a ténylegesnél gyengébb szellemi képességűeknek látszanak.
Egyszóval legyőzhető-e a dadogás? A válasz: nem, nem győzhető le. De jó beszédterápiával meg lehet tanulni „uralkodni felette”, és ki lehet kapcsolni a „radart”, a beszéd közbeni állandó gondolati előretekintést (talán emiatt mondják, hogy a dadogó gyorsabban gondolkodik, mint ahogyan beszél, pedig ő csak azt lesi, hogy mikor jön egy nehéz hang, amit ki kell kerülni vagy le kell cserélni mással – a dadogók elméje ilyenkor olyan, akár egy keresztrejtvény). Egy Magyarországon alig egy éve alkalmazott, roppant szisztematikus amerikai beszédterápia a siker reményével kecsegtet (a módszer kidolgozója, dr. Martin F. Schwartz volt A király beszéde egyik szakmai tanácsadója, és a filmben szereplő ausztrál terapeuta, Lionel Logue is létező személy). A módszer már néhány hét után is érezteti hatását, de az akadálymentes társadalmi életet jelentő teljes sikerhez egy évre is szükség lehet. A kezelés az egyre nehezebb, fokozott stresszel járó beszédhelyzetekre is felkészít. Ezt a terápiát Budapesten jelenleg csak a Démoszthenész Egyesület, Salgótarjánban Máthé Rita logopédus alkalmazza. Az eredmények zömmel pozitívak, immár hosszabb távon is. A módszer szisztematikussága, mérhetősége nagyban megkönnyítené a felnőtt beszédterápia tb-keretek közé emelését, ha a társadalmi-politikai akarat ennek végül szabad utat engedne.

A szerző irodalomtudomány szakos PhD-hallgató