Ölni és ölni hagyni

Általános iskolába jártam, amikor az osztályfőnökünk dolgozatot íratott arról, hogy ki mi akar lenni felnőttkorában, és miért. A következő órán az egyik osztálytársunk dolgozatát mint a totális hülyeség elrettentő példáját felolvasta az osztályfőnök úr; azt hiszem, nem véletlenül rögzült bennem szinte minden szava. Szólt az írásmű valahogy ekképpen: Ha nagy leszek, hóhér szeretnék lenni, mert nagyon szeretek ölni. Ám, mivel rosszak a jegyeim, lehet, hogy nem vesznek fel, és akkor utcaseprő leszek, mert a tisztaságot is nagyon szeretem. (Később asztalos lett az ifjú, a szakma kiválósága, nem ő tehet róla, hogy el kellett hagynia a pályát, de már gyermekként megmutatkozó kedélye és humorérzéke azóta is töretlen.)
Azért jutott eszembe mindez, mert sejtelmem sincs, hogy a Magyar Sziget jeles előadói szeretik-e a tisztaságot, mindenesetre ölni nagyon szeretnek és vágynak, biztos jó jegyeik voltak az általános iskola felső tagozatában. A középiskola már kevésbé mehetett nekik, mert nehézségekkel küszködnek minimum a földrajz és az antropológia terén, amikor hazánkba jövő izraeli tankokról vagy „másabb bőrszínű” emberekről értekeznek. Azt tudjuk, hogy a zsidók roppant fifikásak, és minden csalafintaságra képesek, de a ma létező harckocsik hatótávolságát ismerve izraeli tankok csak háromféle esetben juthatnak el Magyarországra. Vagy mi szálljuk meg valamelyik Izraellel szomszédos országot, vagy az izraeliek rohanják le fél Európát, és jelennek meg oly fenyegetően a határainkon, mint az oszmánok tették hat évszázaddal ezelőtt. A harmadik eshetőség a legrémisztőbb: a hazaáruló magyar kormány szállítja ide a Malév meg a MÁV segítségével az izraeli tankokat, amelyek, megérkezve a Nyugatiba, mindjárt lőhetnek is. Bizony, ezekre a veszedelmekre fel kell készülni, ha már Toroczkaiék elmulasztották időben lelőni a lelövendőket, csak ábrándoztak róla, mint kamasz az ártatlansága elvesztéséről. Ám ott, a Magyar Szigeten ezek a hús-vér, valóságos problémák, nem úgy, mint a liberalizmustól elpuhult és elbutult társadalomban, ahol azon rágódnak a jog és politika felkentjei, hogy bűncselekménynek minősül-e efféléket összehordani. Már miért is lenne bűncselekmény, ha a Betyársereg vezére azon reményének ad hangot, miszerint bennük lesz kurázsi lelőni „egy rohadt, tetves zsidót”? Egyes jogászok szerint ez a sajátos lelki igény így, a nyilvánosság elé tárva bőven kimeríti a közösség elleni izgatás fogalmát, és három év sittel büntethető, de arra való a jogállam, hogy a védelem rávilágítson, a Betyársereg vezére egyáltalán nem a zsidóságot mint népet, rasszt, vallást, közösséget akarta (akarja) lemészárolni, hanem kizárólag a rohadt és tetves zsidókat, ami mégiscsak más megítélés alá esik. Ráadásul a szövegösszefüggésből nem derül ki egyértelműen, de ráutaló magatartásával életszerűvé tette, hogy szíve szerint a rohadt és tetves gojokat is (mert ezek nagy valószínűséggel zsidóbérencek) lelődözné, amely tény kizárná a diszkrimináció, a kirekesztés vádját is. Hasonlóképpen a Betyársereg vezérének bizakodása abban, hogy el kell jutni odáig: „egy gépkarabélynak az elsütőbillentyűjét valaki meg tudja húzni, esetleg akkor, hogyha egy másabb bőrszínt lát”, csak mindenféle jogi csűrcsavar (talmudista szőrszálhasogatás) után nevezhető bűncselekménynek, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a szónok a másabb bőrszín említésekor létező bőrszínről beszélt. Különben is, értelmezze valaki a „másabb bőrszín” kifejezést, ami kétséget kizáróan más, mint a „más bőrszínű ember” kifejezés, ezért a másabb bőrszínűek lelövését szorgalmazó felhívás egyáltalán nem biztos, hogy bűncselekményt valósít meg.
Tulajdonképpen büszkének kéne lennünk, hogy a hazánkban dúló szólásszabadság ilyen magvas gondolatok megszületését segíti elő. Kár, hogy sokak szerint a szólásszabadság is a gojokat megvezető zsidó találmány, és bizonyos pártállású, identitású, bőrszínű, vallású és foglalkozású csoportoktól meg kéne vonni.
Szerethetnék egy kicsit a tisztaságot is.