Orvosok bizonytalanságban

Ebben az évben július 2-án tartották a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának doktorrá avató ünnepségét. Egy orvosi diploma megszerzése, egy cél elérése jeles nap mind az egyén és családja, mind a kollégák és az ország szemében. Nem kevesebbet vállalnak magukra a fiatal kollégák, mint hogy egy nemzet megmaradását segítik elő, teszik képessé arra, hogy eltartsa és megvédje magát. Eredményes, odaadó munkájuk alapfeltétele a magyarság megmaradásának.
A rendezvény hangulatát ezúttal is méltóság, a nemzeti gondolat és a hivatás tisztelete jellemezte. Nem véletlen, hogy Tulassay Tivadar rektor úr bevezetőjében Tamási Áront idézte: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.” Igen súlyos mondat, ami tükrözi nemzeti büszkeségünket, öntudatunkat és elvárásunkat. A hitvány ember magyarnak is, de orvosnak még inkább alkalmatlan. Szerencsére hitvány ember kevés akad közöttünk. Gyarlóságaink vannak, de a döntő többség a legnehezebb körülmények között is a hivatásának él. Egy ünnepség sokszor számvetésre késztet. Csak az elmúlt három évre visszatekintve el kell gondolkozni a hangulatingadozáson, ami nemcsak a jeles alkalmakon, hanem az egyszerű hétköznapokban tapasztalható.
Az egész nép, így az orvosok is kormányzati, vezetői ciklusokhoz kötik várakozásaikat. A több évtizedes problémák megoldatlansága így minden időszakkal másként befolyásolja hangulatunkat. 2009-re a fásultság volt jellemző, hiszen akkorra világossá vált, hogy egy újabb ciklus kezdetéig várni kell a változásokra. Egy teljes esztendő állt előttünk remény nélkül. 2010-re a bizakodás volt jellemző. Az új ciklus kezdetekor nem az ismeretlentől, a bizonytalan jövőtől való félelem volt domináns, hanem a lehetőség érzete a forradalmi megújulásra.
2011-ben mégis a csalódottság, bizonytalanság vált uralkodóvá. Mi változott bennünk egy év alatt, ami ezt a fordulatot okozta? Mit vártunk akkor, ami most úgy tűnhet, végleg elveszett? Mi okozza, hogy míg 2010-ben optimisták voltunk, most az elvándorlás lett a központi téma közösségünkben? Évek óta mindenkinek tisztában kellett lenni hazánk szűkre szabott lehetőségeivel. A gazdasági válság közel sem ért véget, és láthatjuk, amint újabb országok kerülnek a csőd közelébe. Láthatjuk, hogy Európa egy része (köztük Magyarország) saját gazdasági lehetőségeit és teljesítményét jelentősen túllépve költekezett. Könnyű lenne azt gondolni, mindez pusztán politikusaink átláthatatlan pénzügyi manővereinek eredménye, de a valóság az, hogy jelentős részben indokolatlan jóléti kiadások terhelték meg az államháztartást. Igazságtalan lenne azt követelni, hogy az elmúlt több mint hatvan év morális és gazdasági mélyrepülése következtében előállt helyzet egy év alatt megjavuljon, a bizonytalanság megszüntetése azonban jogos elvárás. Tudnunk kell, hogy az utunk során mi vár ránk.
A megoldások zsarolásszerű kikövetelése előtt azonban érdemes körbenéznünk hazánkban. Meg kell látnunk, hogy a helyzetünk nem egyedi. A rendvédelmiek, a pedagógusok, a közigazgatásban dolgozók egyaránt nagyobb tehertételekkel kell, hogy szembenézzenek, így tőlük is elvárható a nagyobb türelem. Jelenleg minden szakma egyetért abban, hogy csökkenteni kell az állami kiadásokat, és sajnos abban is, hogy a saját területüknek nem szabad ebbe beleesni. Régi hibánk: mindenki más portáján, a más seprőjével seperne. Ez azonban nem vezet sehova.
„Eredj, ha tudsz” – írta Reményik Sándor az I. világháború elvesztésekor, majd milliónyi sorstársával együtt döntött a maradás mellett. Pedig a maradás akkor a mostaninál sokkal nehezebb terhet jelentett. A részvétel lehetősége a haza újjáépítésében, a feltámadásban azonban elég ellentételezés volt minden bizonytalanságával együtt is. A társadalom mindig azokat becsüli meg – legyen szó politikusról, labdarúgóról vagy orvosról –, aki a legnehezebb időszakokban is kitart sajátjai mellett. Bár sokszor könnyebbnek tűnik elmenni a bajok idején, és visszatérni a nyugodtabb években, a visszaérkezéskor nehéz azok szemébe nézni, akik a viharos időket is végigküzdötték. Most a legfiatalabbak elvándorlása a leggyakrabban emlegetett és megoldásra várónak kikiáltott probléma. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy a fiatal szakorvosok, sőt az idősebb kollégák számára is rengeteg a külföldi lehetőség. A csábítás nem szűkíthető le csak a fizetésre. A jobb munkafeltételek, szervezettebb munka, megfizetett, hozzáértő szakdolgozók szintén jelentős vonzerőt jelentenek. Sokan joggal kifogásolják az egyes helyeken még mindig tapasztalható szinte feudális rendszert, melyben a nem vezető dolgozó nem érzi, hogy kíváncsiak a véleményére, számítanak kreativitására és megfogadják az előremutató gondolatait. Ennek megváltoztatásáért, a jobb munkahelyi hangulat megteremtéséért mi magunk sokat tehetünk.
Sorsunkat sajnos nem csak magunk befolyásoljuk, hiszen az egész világ gazdasági nehézségekkel küzd, amit az erkölcsi válság jelentősen súlyosbít. Mégis hinnünk kell abban, hogy közös erővel képesek vagyunk túljutni a válságon, meg tudunk újulni, képes az ország gazdasága anynyit termelni, hogy legyen miből áldozni a gyógyításra, oktatásra, kultúrára. Ehhez mindannyiunk erőfeszítésére, munkás kezére szükség van.
Prof. dr. Banai János
Budapest