Párbeszédre ítélve

Szerbia és Koszovó egymás foglya. Koszovó nem lehet tagja az ENSZ-nek, mert Belgrád – mint hangoztatja: soha – nem ismeri el volt tartományát független országnak, Szerbia pedig nem lehet az EU teljes jogú tagja, ha nem rendezi kapcsolatát Koszovóval. Pristinával pedig csak úgy lehet helyreállítani a jószomszédi viszonyokat, ha elismeri szomszédjának. Róka fogta csuka. Jelenleg pedig Pristina van előnyben, mert Szerbiának sürgősebb az uniós közeledés, míg Koszovó az ENSZ-tagsággal jobban ráér, még akkor is, ha a nemzetközi pénzintézetekhez csak ENSZ-tagként csatlakozhat.
A határincidenst is a fentiek összefüggésében lehet vizsgálni. Minden probléma gyökere, hogy Szerbia nem ismeri el Koszovót, nem ismeri el a határon – szerbiai szóhasználatban: a közigazgatási határon – használatos koszovói pecsétet, amelyen a függetlenné vált ország címere van, mert ezzel elismerné Koszovót. Nem ismeri el a határt sem, s azt sem, hogy azon – mint a nemzetközi átkelőkön – az illető állam ellenőrzést gyakoroljon. Egyszóval nem ismer el semmi olyasmit, ami Koszovó államiságának elfogadására utalna. Így a koszovói jelzésű áru behozatalát sem engedi. Válaszként erre Pristina embargót vezetett be a szerbiai árura. Hogy ennek a tilalomnak érvényt szerezhessen, át kellett vennie az ellenőrzést a határátkelőkön. Ezt szépszerével – s ezt a pristinai kormánynak is tudnia kellett – nem lehetett megvalósítani. Arra azonban, hogy a reagálás ilyen heves lesz, feltehetőleg sem Belgrádban, sem Pristinában nem számítottak. Ha Szerbia tervezett is valami radikálisabb ellenlépést – vagy esetleg tudott is ilyesmiről –, az maximum valamiféle civil felháborodás lett volna útlezárásokkal, ami még „alkotmányos” ellenállásként elkönyvelhető. Ez meg is történt, s ennyiben maradt volna az ügy, legfeljebb a szerbek elszántságáról küldött volna üzenetet. A nemzetközi központokban pedig kódolhatták volna, Belgrád eltökélt abban, hogy megőrizze a szerbek lakta területek ellenőrzését, ami idővel más rendezési forma alapja is lehetne. Koszovó megosztottságának huzamosabb fenntartása viszont Pristina számára rejteget veszélyeket, tehát tisztázni kell a kérdést, amíg még – legalábbis Pristinában így értékelnek – Koszovónak áll a zászló. Ám az események kicsúsztak az ellenőrzés alól. A dühöngő, gyújtogató szerb nacionalisták szervezett támadása a lehető legroszszabbkor jött Szerbia számára, s a lehető legrosszabb üzenetet küldte Brüsszelbe, jórészt hiteltelenítve a hónapok óta tartó erőfeszítéseket, amelyeknek célja megmutatni, hogy a térség országai – s hogy Szerbia ebben élenjáró – a megbékélés útját kívánják járni. Belgrád közvetlenül nem tehető felelőssé a halásos áldozatot is követelő véres eseményekért, ám az bizonyos, hogy tovább szűkítette manőverezési lehetőségeit. Igazi milosevicsi válasz lenne azonban, ha Belgrád megszakítaná a párbeszédet Koszovóval. Erre biztosan nem kerül sor. Sem Brüsszel, sem pedig a koszovói szerbek miatt. Azt a belgrádi vezetés is, de az ellenzék is tudja, hogy egy ilyen lépés politikai hasznát Koszovó kétszeresen aratná le.