Pocakchat

S Z Ó L Ó

A feleségemmel, hála istennek, harmadszor is alkalmunk van különféle orvosi rendelőkben tölteni az időt. Olyanokban, amelyekbe várandós nők járnak férjükkel. Majdnem három év telt el azóta, hogy legutoljára megfordultam ilyen helyen, s ez idő alatt szinte egészen elfeledkeztem arról a sajátos nyelvről, melyet a babát váró, majd kisgyerekes szülők használnak. Ultrahangra várva azonban szemembe ötlött a Pocakosnapló című munka (a könyvben a kismamák a terhességgel és az első hónapokkal kapcsolatos eseményeket dokumentálhatják), és pillanatok alatt ismét ebben a különleges világban találtam magam. Abban, amelyben az első lépéseket a csecsemőmodelljeit virágtölcsérbe ültető, nyuszinak, méhecskének, mi egyébnek öltöztető Anne Geddes szirupos fényképei szegélyezik, miközben az út végén már kajánul ott integet a három – ahogy Gács Anna irodalomkritikus fogalmazott egyszer –, „körzővel rajzolt fejű figura”, Anna, Peti és Gergő.
Ez az a világ, ahol emberek ajkát olyan szavak hagyják el, amelyekről talán maguk sem hitték, hogy valaha képesek lesznek kiejteni. Csak ebben a világban fordulhat elő, hogy egyébként komoly és befolyásos férfiak beugranak „tápiért” a gyógyszertárba, miközben nejük odahaza már készíti a „főzit” a „babócácskának”.
Ezen élcelődni persze végtelenül olcsó dolog. Ráadásul tudománytalan is.
A nyelvészek ezt a beszédtípust szülőnyelvnek, tudományosabban CDS-nek nevezik – utóbbi a child-directed speech, vagyis gyerekvezérelt beszéd rövidítése. Jellemzője, hogy miközben a „normális” nyelv szavait vagy annak rövidített változatait használja, elnyújtott, a szokásosnál magasabb intonációt alkalmaz. A szülőnyelv (angolul baby-talk) kifejezést először 1836-ban említi az Oxford Dictionary. Angol nyelvterületen használják még ugyanerre a motherese (maminyelv) megjelölést is, bár ezt gyakran támadják a Gender-ideológia hívei. (Tudják, ők azok, akik legutóbb egy svédországi óvoda megnyitásának örvendhettek: az Egalia – Egyenlőség – elnevezésű intézményben már egyéves kortól a nemek közti egyenlőségre nevelik a gyermekeket, s a könyvespolcon, legalábbis az Inforádió tudósítása szerint, a többi közt egy olyan mese is található, melyben két fiú zsiráf azon kesereg, hogy nem lehet kiszsiráfjuk, ám később megvigasztalódnak, mert találnak egy magányos krokodiltojást.)
A szülőnyelvet nem tanuljuk, hanem ösztönösen alkalmazzuk, és fontos szerepet játszik a gyerekkel való eredményes kommunikációban. A furcsa, éneklő beszéddel együtt jár az élénk arcjáték és gesztikuláció is, melyre a kisbabák bizonyítottan jobban figyelnek, mintha például egy szenvtelen lakáj beszélne hozzájuk.
A szülőnyelv nem tévesztendő össze a hétköznapi, jóval bugyutább gügyögéssel, melyet – ki más? – Karinthy Frigyes figurázott ki a legelmésebben Gőgicse című novellájában. Ennek főhőse Bübüke, polgári nevén Réz Jeromos, aki szülei kedvéért mindennemű dödögésre hajlandó.
Ám a nyelvészetileg is jegyzett szülőnyelv és a kisgyerekek közelében óhatatlanul felbugygyanó gügyögés mellett korunk kitermelt egy harmadik babanyelvtípust is. Ezt a felnőttek használják a gyerekekkel kapcsolatban. Beszélői a magzatot kizárólag „pocaklakóként” említik, a teherbe esés jelölésére a „babásodás” szót alkalmazzák. Ezt az „újgügyögöt” beszéli az az anyuka is, aki mintegy kicsinye bőrébe bújva, annak nevében beszélve vezet egyébként néhol kimondottan költői internetes naplót. S ír le egyebek közt ilyesmiket: „Nóra baba régi jó ismerősöm. A nagy találkozást még pocaklakó korunkban sikerült megejteni. Míg szüleink különféle eseményekre jártak, vacsoracsatáztak, utána meg a kora reggeli órákig römiztek, addig mi jókat dumáltunk. Édesanyáink hasán keresztül. Pocakchateltünk.”
Pocakchat. Régi meggyőződésem, hogy a gyerekvállalást, akárcsak az autóvezetést, jogosítványhoz kellene kötni. És a vizsgákra készülők tananyagában fakultatív tárgyként nyugodtan szerepelhetne egy kis „babanyelvismeret” is.