Tőkések

A cigányok egyik szószólója szerint rossz a klíma Gyöngyöspatán, ezért nem érdemes semmit termelni. Három jó nevű helyi borásszal beszélgettünk, akik másként látják: szerintük a térség páratlan természeti adottságokkal bír, az itt készülő borok egyediek. Az etnikai konfliktusok miatt hírhedtté vált falu régi hírneve visszaszerzéséért küzd.

Ha egyszer nyolc szép fürt nő a tőkén, minek abból éretlenül ötöt levágni? Ugyanolyan jó lenne a bor efféle pazarlás nélkül is. Losonci Bálintra és Szecskő Tamásra, a két fiatal gyöngyöspatai csúcsborászra néhányan még most is csodabogárként tekintenek a faluban, bár amikor szembesülnek azzal, hogy nedűik iránt mekkora a kereslet, elcsodálkoznak. Ők pedig hajthatatlanok, s ha a csúcsminőségnek épp a jelentős terméskorlátozás az ára, hát könnyű szívvel megszabadulnak a fürtök többségétől.
Szecskő Tamás tősgyökeres patai, családja generációkra visszamenően szőlészettel, borászattal, vendéglátással foglalkozott. Losonci Bálint viszont Csepelen nőtt fel, külkereskedelmi végzettséget szerzett, s tíz évvel ezelőttig csupán annyi köze volt a szakmához, hogy barátaival ki-kilátogatott a borfesztiválokra. Aztán 2001-ben a tévében végignézte a magyar borászokról szóló portréfilmsorozatot, s ez eldöntötte sorsát. Főleg egyik későbbi mestere, Szepsy István világa ragadta magával. Losonci Bálint esetében az első kérdés adja magát: miért éppen Gyöngyöspata?
A Heves megyei község nevét hallva az idei tavasz óta mindenkinek a kibékíthetetlennek tűnő etnikai konfliktus, a bűnözés, az egyenruhások menetelése jut az eszébe. Pedig a renitensek nélkül Gyöngyöspata mintafalu lehetne, valódi gyöngyszem, köszönhetően csodás fekvésének, különleges klímájának, történelmi emlékeinek s nem utolsósorban az itt élő emberek (legalábbis a többségük) szorgalmának. Amikor Losonci Bálinték újsághirdetés nyomán először jártak a faluban, s a Kecskekőről körbenéztek, megpillantották a közeli tavakat, a mediterrán hangulatú dűlőket, a távolban pedig a Kékestetőt, a látvány őket is lenyűgözte.
A feszültségről akkoriban kevesebbet beszéltek a helyiek, bár kisebb-nagyobb lopások régóta megkeserítették az életüket. Az elkövetők azonban mintha az elmúlt években bátorodtak volna fel igazán, s amíg Gyöngyöspata nem került az újságok címlapjára, a bűnözők szinte szabadon garázdálkodtak. Mint ahogyan teszik számos más kistelepülésen is, csak azokra éppen nem figyel senki.
Losonci Bálinttal a Kecskekő csúcsán állunk, az egykori katonai rádióállomás mellett, s nézzük a tájat. Hogy a bűnözők mennyire felbátorodtak, arra jó példa a hírhedt Bajcsy-Zsilinszky és Bem utca fölötti dűlő, az a harminchektáros rész, amelyik épp alattunk terül el a dombtető és a cigánysor között. 2003-ban még a faluból többen is művelték itt földjüket, amolyan hobbitelkek voltak ezek, némelyiken kisebb-nagyobb faházzal, pincékkel. A munkával azonban lassan mindenki felhagyott, mivel a termést ellopták, még a gyümölcsfákat is kivágták tüzelőnek, majd, mintha ez nem lenne elég, a bűnözők idővel a hétvégi házakat is elkezdték szétszedni.
– Nemrég – mondja Losonci – balkáni háborús övezethez hasonlították a domboldalt, mivel a házaknak már nem volt tetejük, ablakuk. Ma azonban már házak sincsenek, mindent elhordtak, amit csak lehetett, az egykori kis birtokok helyén nem nő ma már semmi, csak csipkebogyóbokrok meg gaz. Tavasszal, még a balhé előtt felszántottak a cigányok számára földterületeket, adtak nekik vetőmagot is, de semelyikük sem művelte meg a részét. Egyik szószólójuk érdeklődésemre még tavasszal azt mondta: azért nem, mert rossz az éghajlat. Néhány éve vetőburgonyát kaptak, de az sem került a földbe, állítólag megették.
A falu másik felén, a várdomb környékén viszont szépen ápoltak a kertek, ősszel a hétutcás pincesor szorgos szüretelőkkel népesül be. S a pincék a most hétvégi palóc napokon is megnyílnak.
– Itt már ezer éve is templom állt, mezőgazdasággal, borászattal évszázadok óta foglalkoznak – ezt Soós János hegybíró meséli. Közben persze kóstolunk is. A borász pár cseppet ereszt az ötödrészt zöld velteliniből, négyötöd részt chardonnay-ból készülő, 2008-as cuvée-jéből poharamba, majd a nedűt gyakorlott mozdulattal a falra löttyenti.
– Ez az ősöknek jár? Azt hittem, nekik a földre szokás önteni… – vetem fel.
– Részben – feleli Soós János, másrészt azt szeretné, ha a modern pince falán mielőbb szép nemespenész-réteg alakulna ki, a folyamatot pedig így a legkönnyebb felgyorsítani. Azért a tartályban is marad bőven, meg a következő töltésből rendesen jut a pohárba is. A bor könnyű, szénsavas hatású, gyümölcsös. Az egyik vendég nemrégiben azt mondta, banánt érez benne, de Soós János bevallja, ő maga nem rajong azért, ha a bort mindenféle máshoz hasonlítják, legyen jó a minőség, és szeressék, az a lényeg. Ráadásul banánt biztos, hogy nem tett bele.
A hegybíró pincészete a „frontvonal” közelében, a Bem utcában működik, bejáratától, a székely kaputól ellátni oda, ahol áprilisban a tömegverekedés kitört. Azóta rendőrök strázsálnak az utcában, végre nyugalom van. (A hatóság emberei Gyöngyöspata határában is megállítanak minden érkező járművet, az elsősegélydobozt és az elakadásjelzőt is előszedették velem, mintha az lenne most a legfontosabb.) A néhány házzal odébb élő családok Soós Jánost is fenyegették már meg otthona felgyújtásával, rokonsága kiirtásával, mert tetten érte, amint az egyik kölyök épp lecsavargatja a szelepsapkákat autójukról, s rá mert ripakodni. Furgonján a jobb oldali ajtót ma sem lehet kulcs-csal nyitni, mert csavarhúzóval tönkretették a zárat. A kocsit nem tudták feltörni, mert észrevette a suhancot, aki rögvest bepattant társa Zsigulijába, s menekülőre fogták, majdnem elütve a hegybírót.
Soós János traktoros és pincemester egyben, mint a környékbeli borászok többsége, ő is szinte mindent maga végez a gazdaságban. Közben palackozott, 2009-es chardonnay-t kóstolunk: 22,8-es cukorfokkal szedték, ami kiváló. Soós eredeti szakmája távközlés-technikai műszerész, a Kecskekőn lévő katonai bázison dolgozott huszonnégy-hetvenkét órás váltásban, s mivel bőven maradt szabadideje, belekezdett a szőlészkedésbe. Aztán vettek egy kis pincét a faluban, később pedig pályáztak, s kiépítették a gazdaságot.
– A föld tisztelete és szeretete a lényeg – mondja –, ha ez nincs meg, kaphat valaki akármennyi adományt, vetőmagot vagy birtokot, úgysem fog tudni érdemben mit kezdeni azzal. Hiába dolgozom én is évek óta a szőlőben, szinte nincs olyan alkalom, hogy ne állnék meg a sorok között pár percre, s csodálkoznék el újra és újra azon a csodán, amely körbevesz.
Losonci Bálinttal és Szecskő Tamással később találkozom, a hegybíró nincs is jelen, a két fiatal borász azonban szinte ugyanezekkel a szavakkal írja le mindennapos természetélményét.
A miért éppen Gyöngyöspata? kérdésre nagyjából ez a válasz. Bálint ritkán jár már csak Budapestre, rokonlátogatóba, az itt töltött évek után és az ismert nehézségek ellenére nem bánja, hogy Patára költöztek. Kollégáival együtt remélik, hogy hamarosan ismét érkeznek turistacsoportok a faluba, hogy megnézzék az ezeréves kápolna alapjait, a Jézus családfáját bemutató híres oltárt a falu közepén lévő gótikus templomban, amelyet a törökök sem bántottak, megkóstolják a krumplilángos-
szerű gancát – s persze útba ejtsenek néhány borospincét is. A renitensektől eltekintve jó a faluközösség, mesélik, sokan énekelnek a pávakörben, nemrég pedig még kalákában közösségi kemencét is építettek. S az utcán itt még köszönnek egymásnak az emberek, ha ismerik egymást, ha nem.
Szecskő Tamás éppen szürkebaráttőkéit gondozza a Kecskekő másik felén, amikor odaérünk hozzá. A precíziót és szaktudást igénylő munkákat, mint a metszés, fürtválogatás, a két borász mindig maga végzi, ez pedig reggeltől estig elég elfoglaltságot ad. Pihenni augusztusban mehetnének, vagy a tél közepén, a szőlő máskor állandó felügyeletet, gondozást igényel. Az ő tőkéikhez gép nem érhet, minden munkát a kezükkel, illetve ollóval végeznek. Tamásék álma feleségével komoly családi birtok felépítése, ahol mások számára is bemutathatják a szerintük páratlan adottságú terület borait. Addig, ha vendéget akarnak fogadni, vagy kóstoltatnak, marad a nappali.
Szeretnék visszahozni a hagyományos fajtákat is, például a kadarkát, kevesen tudják ugyanis, hogy Gyöngyöspata térsége vörösboros vidék volt sokáig, míg mára a fehérek kerültek előtérbe. Igaz, a hegyközségi tanács egyelőre nem engedi a fajta telepítését, mondván, nem lenne jó a minősége. Hogy a térségi borok hírnevét öregbítsék, a szomszédos Szücsiben gazdálkodótársukkal, Karner Gáborral megalapították a Tőkések – Mátrai Kézműves Borászkör nevű társaságot, rendszeresen összejárnak, szervezkednek, segítik egymás munkáját, s persze kóstolgatják boraikat.
A Kecskekő neve egy szegény fiú történetéből ered, aki a dombon álló kőkecskében rengeteg pénzre lelt. Soós János, Szecskő Tamás, Losonci Bálint ugyanitt találták meg kincsüket.